Új köntösben a klasszikus tündérmese

Már a mozikban a Disney legújabb rajzfilmje, A hercegnő és a béka. Az alkotók most is a stúdiótól megszokott elemekkel operáltak: amellett, hogy megtartották a hagyományos kétdimenziós rajztechnikát, ügyesen keverték a humort és a drámát, valamint a zenei betéteket – akinek bejön ez a negédes világ, annak A hercegnő és a béka is tetszeni fog.

A Disney világát kedvelők biztosan nem fognak csalódni A hercegnő és a békában, amely hézagmentesen illeszkedik a stúdió filmjeinek sorába. Sok korábbi alkotáshoz hasonlóan ismét egy klasszikus történetet kapunk, új köntösben, kissé megcsavarva. A megcsókolt béka itt ugyanis nem hogy nem válik herceggé, de békává változtatja még a hercegnőt is – akiről viszont hamar kiderül, hogy nem is igazi hercegnő.

Szerelmi történet békákkal

Egy rendhagyó szerelmi történetet kapunk tehát, amelyben két béka játssza a főszerepet – akik kezdetben ki nem állhatják egymást, de a közös kalandok során egyre jobban összemelegednek. Útjuk egy óriási mocsáron át egy vuduvarázslóhoz vezet (a csodák letéteményesei már nem a tündérek), majd vissza otthonukba, ahol találniuk kell egy valódi hercegnőt, még éjfél előtt – már ha vissza akarnak változni emberekké.

A kalandokhoz a hátteret – ötletes módon – az ötvenes évekbeli New Orleans adja, a város pezsgő életével, a híres karnevállal (a Mardi Gras-val) és az állandóan lüktető dzsesszel együtt. A főszereplők ráadásul színesbőrűek, vagyis egy politikailag igencsak korrekt feldolgozást kapunk: az apuka kissé Barack Obamára hajaz, a lány álomvilága pedig (a színes lokálról) egyértelműen Josephine Bakert idézi.

Valós problémák is felmerülnek

És itt jön a képbe az, amitől A hercegnő és a béka mégiscsak különbözik valamennyire a korábbi Disney-filmektől: valós problémákkal is foglalkozik. Pontosabban az ábrázolt problémák a környezet és a helyzet miatt válhatnak valósakká, hisz azok annyira közelítenek a mai korhoz: a szegény lány például nem elsősorban a hercegről, sokkal inkább egy saját étteremről álmodozik – amire csak úgy tudja összekuporgatni a pénzt, hogy két műszakban dolgozik.

A giccstől eltávolítja – és a valósághoz közelebb hozza – a filmet az a tény is, hogy az egyik szereplő meghal a vége felé – de úgy istenigazából, vagyis később sem támad fel, legfeljebb némi szimbolikus értelmet kap a halála. Ez persze már Bambi édesanyjával is megtörtént, de egy Disney-filmben még mindig meglepő – ugyanakkor tanulságos is, hisz megfelelő módon készíti fel a gyerekeket a halandóság elfogadására.

Az ominózus szereplő azonban egészen a haláláig szerves részét képezi a sztorinak, és sok vidám percet szerez a nézőknek. A karakterek egyébként is jól el vannak találva, a szeleburdi szentjánosbogár vagy a trombitáló krokodil olyan jópofa mellékalakjai a történetnek, mint amilyeneket a rendezőpáros, John Musker és Ron Clements korábbi filmjeiből, az Aladdinból vagy A kis hableányból megszokhattunk.