Szabály, recept nincs, de a mindennapi tapasztalat – és emellett számos tanulmány – bizonyítja, hogy szüleinkhez fűződő, kora gyermekkori kapcsolataink belső modellé válnak későbbi kapcsolatainkban.
Ölelj át szorosan, tegyél le, hagyjál békén !
Két mama párbeszéde: – Haj, jaj!
– Bizony,… jaj!
– De még mennyire!
– Nem megegyeztünk, hogy nem beszélünk a gyerekeinkről?
Ez a vicc jutott eszembe, miközben „kihallgattam” a metrón igen hangosan telefonló anyukát. „…tegnap éjszaka se aludtam, mert tizenegy után jött haza. …még csak tizenöt éves! Még szép, hogy jól tanul,…de az apja szerint is borzalmas külsejű lányokkal flangál,…érzem, hogy veszélyben van, de mi hiába beszélünk neki…mindenre azt mondja, hagyjál békén! Pedig otthon nem ez a stílus… hát a bátyja nem ilyen volt. Ő nagyon jó gyerek! Elfogad minket ma is, kamaszként se volt lázadó, …Petitől megőrülök, olyan , mintha egy ellenséggel laknánk egy fedél alatt… ne vigasztalj!”
Itt tartott a panasz a kamaszra, mikor le kellett szállnom.
Mi a természetes, milyen legyen egy szülő–gyerek kapcsolat?
Szabály, recept nincs, de számos tanulmány – és mindennapi tapasztalat – bizonyítja, hogy szüleinkhez fűződő kora gyermekkori kapcsolataink belső modellé válnak későbbi kapcsolatainkban.
A gyerek szülőjéhez való viszonyát e három rövid felszólítással írta le Morris angol kutató: Ölelj át szorosan, tegyél le, hagyjál békén! –
Ha ez a folyamat nem akad el, – és úgy sikerül átvészelnünk, hogy a szeretet megmarad – a felnőtt gyerekünknek újból kell az ölelés. (…a szoros ölelés persze nem tőlünk, hanem a párjától)
A „hagyjál békén „korszakot – akár bevalljuk, akár nem – bizony mi szülők is megszenvedjük, hiszen szeretnénk fiunkat, lányunkat tanácsainkkal megóvni a csalódásoktól, – és fáj, hogy nem hallgatnak ránk, sőt… ők „tesztelnek” minket.
Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy az autonómiájáért vívott „harcban” a gyereknek el kell távolodnia a szülőktől. Nehéz feladat, de el kell engednünk ahhoz, hogy megtalálja önmagát.
Fordítva
Ranschburg Tanár úr megfordította a kérdést: hogyan és mikor kell elengednie a gyereknek a „benne lakó” szülőjét, hogy megtalálja önmagát?
Az idei Pszinapszison Ranschburg Tanár úr megváltoztatva előzetesét, a szereplők és a szempontok helycseréje után, egy nagyon eredeti, tanulságos és szórakoztató előadást tartott, melyben nem a szülő, hanem a gyerek mondja:
Amíg az én házamban élsz…
Beköltözés, – főbérlet, – társbérlet,- kiköltözés, – visszaköltözés albérlőként (akit, mint tudjuk, nem lehet kitenni!). Az előadás alapján így foglalnám össze – kicsit viccesen és nagyon vázlatosan – a „szülő útját a gyerek házában”.
A gyerek fejében és lelkében születésétől hatéves koráig a szülő a főbérlő, majd kiskamasz koráig a társbérlő – és húszon éves koráig az egészségesen fejlődő gyerek „kiköltözteti a házából” a szülőt, hogy aztán megerősödve identitásában felnőttként visszataláljon. Ha „főbérlőként” jól megvoltunk, a kiköltöztetés évei „ideiglenesek” és újra lesz helyünk gyerekünk „házában” – méghozzá visszavonhatatlanul. Ranschburg azt mondja, ez az örök élet titka.
…az a dolgunk, hogy belopjuk magunkat a gyerekünk házába (1.50 mp)
A beköltözés ideje
Három év körül – az óvoda kezdés idejére – kialakul az „Én-kép”, van kibe „beköltözni”. Feladatunk, hogy gyerekünk az iskoláskorára megtanulja azokat a szabályokat, amit fontosnak tartunk, és akkor is betartsa, ha nem vagyunk jelen.
A „beköltözés” következménye, hogy testileg nem kell jelen lenni ahhoz, hogy a gyerek önelégültséget, vagy bűntudatot érezzen, mert…
…ott vagyok a fejében törvények, szabályok, jutalmak és büntetések formájában (2.20 mp)
A hat éveseké a világ
Ranschburg Tanár úr a konformista jelzőt pozitívan értette, igazolva, hogy a szülő „beköltözött” a gyerek házába. Kornis Mihály másként gondolja, mikor a Vigasztalások könyvében azt üzeni a kábé hét éveseknek:
| Nincs veled semmi baj |
|
Ezt csupán azért gondolod, mert folyton nevelnek. A felnőttek szeretnének jóban lenni veled, de nemigen tudják, hogy kell. Többé-kevésbé elfelejtették, milyen érzés gyermeknek lenni. Valójában nem tudnak figyelni rád. De igazság szerint nem tehetnek róla. Nem mondta meg nekik kiskorukban senki: jegyezd meg egyszer s mindenkorra, hogy most milyen vagy. Én ezt mondom neked. |
| Jegyezd meg magad! |
|
E varázsige egyike a legfontosabbaknak. Most, négy és hét között vagy legközelebb valóságos önmagadhoz. |
Ki vagyok én?
Tíz éves kor körül indul, és huszonéves korig tart a kritikus önmagát kereső időszak. A szülő folyamatos „kiköltöztetése” az autonómia, önállóság, az egyes szám első személy hangsúlyozásának feltétele. Ha a szülő tudja, hogy a gyerekének ez a dolga, hogy csak akkor találhat a saját útjára, ha van válasza a „Ki vagyok én?” kérdésre – megérti a kamasz sokszor elviselhetetlen viselkedését. Mindenkinek komoly próbatétel a serdülés. Nincs olyan szülő, aki konfliktus nélkül könnyedén „suhan át” a kamaszkoron.
A legelfogadóbb családban is a „szabadságharc” a konfliktusok, ideje a serdülőkor. Nehéz megérteni át-és túlélni, hogy,…
És mi a szülő dolga? (A Családi körben is találhatunk erre kérdéseket és válaszokat.)
Harc a belső szülővel
A szülő sose fogja megérteni, hogy a serdülő nem a kinti, hanem a belé költözött „belső szülő” ellen küzd. Az ellen a vágya ellen harcol a serdülő, hogy továbbra is tökéletesnek lássa a szülőt. A küzdés célja az (autonóm) élet maga.
…Ha nincs harc, nincs eredmény. Harc nélkül nem működik az az autonómia, amit kivív magának a gyerek. (2.1 mp)
A kamasz a belső szülő ellen lázad, a szülő kívül – belül tehetetlennek érezheti magát, de nem reménytelennek, hiszen a kamaszkor is elmúlik egyszer, és akkor jön a felnőtt „visszatalálás”.
Időzített bomba
A neten szörfözve rátaláltam egy Lázadó blogra (akár a metrón panaszkodó mama kamasz fia is lehetne a szerző.) Az ismeretlen Blogger szövege nemcsak igazolja Ranschburg Tanár urat, az alábbi részletek, mintha illusztrációnak íródtak volna az előadásához.
„…Iszonyú naiv elgondolás arra építeni, hogy ők fognak kézen minket és navigálnak el az úgynevezett Élet útvesztőiben. Hogy mi marad? Egy folyton bizonytalan kamasz, aki gyakran jár idiótán, mert nem tud mit kezdeni hirtelen meghosszabbodott végtagjaival, aki a lehető legtöbb kencével próbálja orvosolni a mindig kiújuló pattanásokat, aki a lehető legelvetemültebb cuccokat húzza magára, hogy jelezze: én ki akarok tűnni, mert én individuum vagyok…
A kamaszévek szépsége, de minden nehézsége is épp ebben rejlik: hogyan legyünk igazi egyéniségek úgy, hogy közben fogalmunk sincs arról, kik is vagyunk valójában. Kemény dió valljuk be, de hála az égnek kapaszkodó akad bőven, sőt kísérők is, hiszen a szélsőséges hangulatingadozásairól híres kamasz legjobb cimboráival karöltve veti bele magát a … mibe is? …
Dupla szívás a történetben, hogy életünk nagyon is mérvadó döntéseit kamaszként kell meghoznunk: hol tanuljak tovább, kikkel vegyük körül magunkat, milyen legyen a stílusunk, hogyan viszonyuljunk ehhez a két emberhez, akik állítólag a szüleink. Nem egyszerű, és naná, hogy helye van a kétségbeesésnek.
Nem hiába mondják, hogy ha a gyerek kamaszéveit sikerrel átvészeli a család, utána már jó eséllyel maradnak egy fészekben. Hiszen a szülők hiába felnőttek – ugyanúgy hibáznak és hárítanak:
„A te gyereked (is), csinálj vele, amit tudsz!” Ezek az évek gyakran a csendes egymás mellett élés évei, hiszen a kamasz nem méltatja szóra a szüleit, ők pedig jobbnak látják nem piszkálni az időzített bombát.”
(Forrás: http://cotcot.hu/tag/lazadas)
Kapcsolódó cikkek:
Minden kérdés a neveléshez vezet…
Legyen az első hozzászóló