Lévai Katalin blogján „találtam” – és az engedélyével- ajánlom a „Joshua a metróban” c. írását .
Lévai Katalin blogján „találtam” – és az engedélyével- ajánlom a „Joshua a metróban” c. írását. Egy hideg január reggel egy ember megállt Washington egyik metróállomásán és hegedülni kezdett.
Negyvenöt percen keresztül megállás nélkül játszott.
Több mint ezren fordultak meg ez idő alatt az állomáson, munkába siettek a csúcsforgalomban.
A férfi Bach darabokat adott elő. Néhány perc elteltével egy középkorú férfi felfigyelt a hegedűszóra, lassított, egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta első egydollárosát – egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Valamivel később valaki a falhoz támaszkodva hallgatni kezdte a zenét, majd az órájára pillantott és továbbsietett.
Legtovább egy hároméves kisfiú élvezte a zenét. Anyja kézen fogva vezette volna tovább, de a fiú megállt, nézte a hegedűst. A mama türelme hamar elfogyott, továbbhúzta a fiút, aki hátrafelé kukucskálva kényszerűségből követte. Ugyanez történt más gyerekekkel is. Hallgatták volna a hegedűszót, de mindegyik szülő továbbvonszolta őket.
A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni, és húszan adtak pénzt, anélkül, hogy lelassítottak volna. Összesen 32 dollár gyűlt össze. Amikor a zene abbamaradt és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játssza a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlag 100 dollárba kerültek.
Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben, egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
Ezt a történetet egyik barátom, Topolánszky Ádám írta meg nekem, aki harminc évig élt az Egyesült Államokban, és azt kérdezte: ha nincs időnk arra, hogy meghallgassuk a világ egyik legjobb zenészét, amikor a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játssza, vajon mi minden mellett megyünk még el észrevétlenül nap mint nap?
Egy metropolisz nagyságát és szellemiségét mi jellemezhetné jobban, mint ez a történet. Új gettók épültek, falakkal körbevett kicsiny világok. Az egyikben nem halljuk, nem is látjuk már egymást, visszhangtalan marad a művészet hangja, elvész a tülekedésben és a zsibongásban. Szemünk láttára porlad szét az a kulturális kánon, amit generációk hosszú sora fogadott el sajátjának. Bach, Brahms, Beethoven? Ugyan már! Az alig száz éve született zenészek, írók, festők neve is rég feledésbe merült. A metrók, a bevásárlóközpontok, a bankok, a biztosítótársaságok légkondicionált termei ezrével ontják magukból a nyakkendős, csíkos inges, vasalt kosztümös férfiakat és nőket, akik egyetlen percet sem akarnak elveszíteni a hasznos időből. Adnak, vesznek, szponzorálnak, befektetnek – zajtalanul suhanó liftek gyomrába szállnak be, versenyt futnak az idővel. Nincs kávéházi fecsegés, intellektuális élet, ráérűs beszélgetés – mindezt elfújta a szél.
Az elegáns koncert termekben és a Nobel díjas írók felolvasói estjein viszont tolong az úri közönség. A kiválasztottak úri gettójában értik még a szót, meghallják a szépség hangjait. Sokan állítják, kár ezen hőzöngeni, mindig is így volt. Van ebben igazság, viszont igaz az is, hogy ma vastagabbak és magasabbak a gettók falai, így még nagyobb a süketség.
Sokan maradtak magukra – visszhangtalanul.
Lévai Katalin
Legyen az első hozzászóló