Jól emlékszem a 60-as évekből egy hirdetésére: „Jön, jön, már itt is van Vico Torriani!” Jó reklám volt, mert senki nem tudta kire, (mire) számíthat, és – mint egy ünnepet -, olyan felfokozott kíváncsisággal vártuk. Miért ez a – hajdan volt – plakát jutott eszembe az ünnepről? Lehet a fiatalságom volt az oka az izgatott várakozásnak?
A pisztráng szindróma és az ünnep
Ma már Bródy Jánossal „érzek egyet” akinek a mai ünnepektől a cél nélküli tolongás, a túl erős külső hatás vette el a kedvét.
„ … én időnként nagy tisztelettel nézek a pisztrángokra, akik életük bizonyos szakaszában ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy az ár ellen haladjanak. Ez a pisztráng-szindróma gyakorta előtör nálam, amikor látom, hogy az emberek minden valóságos ok és cél nélkül, csak úgy elindulnak egy irányba… A karácsony szép ünnep, de valami iszonyatosan irritál benne – ez a tolongás, ez az egy irányba haladás. … Azt gondolom, egy ünnepnek valóságos tartalomból, és valami belső tiszta megilletődöttségből kellene létrejönnie. Ha túl erős a külső hatás, akkor ez nem tud létrejönni, mert elveszi az ember szabadságát.”
A pisztráng – szindróma „ellenszere” a gyerek, akinek a családja tanítja – mint minden mást is – az ünnep történetét. Ahány vallás, annyi hagyomány, ahány család, annyiféle módon képes a mese és a valóság hitté vegyülni. Ahány ház, annyi történet, de ugye, mindenkinek van meghatározó emléke a gyerekkori ünnepekről.
Találós kérdés
Értékes ajándék – és nem kerül pénzbe. Mi az?
Ugye mindenki tudja a választ, mégis, minden ünnepnek – történetétől függetlenül – az ajándék lesz a meghatározója. Beszélhetünk fogyasztói társadalomról, kortárs-csoportnyomásról, divatról, tény, hogy anyagi és társadalmi helyzettől függetlenül tolongunk egy irányba, … az ajándékok felé.
Nem kereshetjük az okokat az ünnepben? Az ünnep alkalom, hogy – a kényeztetés vádja nélkül – örömet szerezzünk a másiknak (és magunknak).
Van aki a sűrű programokért várja az ünnepeket, van aki a pihenésért. Van aki kapni szeret ajándékot, más inkább adni (nekem például adni legalább akkora öröm, mint kapni). Ön mire szavaz?
…a kevesebb több?
Van, aki attól fél, hogy az ajándékával nem sikerül örömet szereznie, van aki attól szorong, hogy a megajándékozott (mondjuk unoka) örülne, de a szülők nem.
A nyolcéves Laura nagymamájának az a dilemmája: az eszére vagy a szívére hallgasson-e ajándékozáskor?
Mielőtt bővebben megismernénk az ő véleményét, hallgassunk bele gyerekekkel és egy apa-mikulással készült riportomba.
…
Mit hoztál?
Első és egyetlen kis unokám kedvencei a „mütyik”, azok a kis figurák, amelyekből már több tucatja van, de lankadatlanul vágyakozik utánuk. A lila mini pónik, a műanyag hupikék törpikék (a nagyobb szárnyas pónikról, vagy a Barbikról nem is beszélve) teljesen elbűvölik. Érezhetően csalódott, mikor – hosszú bámészkodás után – elszakítom a kirakattól és a „de mikor veszed meg nekem a …” kér(d)ésére a tavalyi ajándékára (egész Póni családra) emlékeztetem, pedig… szívem szerint máris megvenném. – kezdi a beszélgetést Laura nagymamája.
– Mi tartja vissza?
– Nem szeretnék konfliktust a lányommal, aki szerint felesleges dolgokkal elkényeztetem Laurát, így nem fogja megtanulni, hogy a lehetőségei nem korlátlanok, és ha nagyon vágyik valamire, azért tennie is kell.
Nem szeretném önzőségből megfosztani őt a vágyakozástól. Tudom, hogy a kevesebb sokszor több, de kitűnő tanuló, önálló, kedves, szófogadó kislány, miért ne kényeztessem, ha ez jó neki és engem is boldoggá tesz? A szeretet nem árthat, ugye? – ezt költői kérdésnek szánta a nagymama, mert mielőtt válaszolnék, folytatja:
– Jó, tudom én alakítottam úgy a találkozásainkat, hogy mindig van a táskámban valami (rágó, almalé, vagy kis uzsonnapótlás) és ezért az az első kérdése, hogy „mit hoztál?”.
Aki csak ezt hallja, biztosan azt gondolja „cukros” nagyi vagyok, aki ajándékokkal próbálja megvásárolni a szeretetet. De azt nem kell vásárolni, árad a gyerekből, ahogy átölel, ahogy kérdezi: „meddig tudsz maradni nagyikám?” Kapcsolatunk egyáltalán nem „tárgyiasult”. Mikor el akarom venni a (nagyon nehéz) táskáját, nem engedi, és a villamoson átadja a helyét, miközben ömlik belőle a szó. Mindent elmesél, öröm vele lenni, és ő mindennek tud örülni. Szerintem a lányom feleslegesen aggódik. – E (nem kérdő, hanem kijelentő) mondat után így folytatja.
Mégis, kinek az ajándéka?
– A vejem nekem ad igazat, hogy didaktikai célból miért venne rongylabdát, ha bőrfocit is megengedhet a gyerekének? – idézi egyszuszra a Mikulás ajándékra kanyarodva.
Végül is – folytatja a szomorú nagymama, – játék helyett ruhát, könyvet és csokoládét hozott neki a Télapó, mert nem akartam „túlzásba esni”, pedig tudtam, hogy mire vágyott. Látva Laura csalódottságát – mikor hiába kereste a mütyiket a piros zacskóban – elgondolkodtam, hogy legalább a gyereknek rendezett ünnepen miért aggódok azon, hogy rosszat teszek neki, ha boldoggá teszem?
Lehet, hogy a szülőknek akartam „megfelelni”? Ne mondhassák, hogy elkényeztetem a gyereket, „felesleges”, dolgokkal?
A következő ünnepig legyőzöm azt a görcsöt, hogy ki mit fog szólni az ajándékhoz, – ha tudva tudom minek örülne – holmi esztétikai szempontok miatt nem fogok eltérülni. A szülők is látják, hogy egyáltalán nem követelődző, remekül játszik a társaival és egyedül is, én meg azt látom, hogy a náluk rosszabb (anyagi) helyzetben élők talán még többet költenek ajándékra.
Nem szeretném, ha az unokám úgy járna, mint a Svéd gyerekversek bélyeggyűjtője, de ha más családtagnak is elárulta szíve vágyát, elképzelhető, hogy – a szerintem is borzasztó – rózsaszínű, csillogó szárnyú Póniból egy ménesre való lesz a karácsonyfa alatt. – fejezte be monológját Laura nagymamája.
|
Siv Widerberg: BÉLYEG
Bélyeget gyűjtöttem. Papa hozott egyszer egy kilót. Azóta nem gyűjtök bélyeget. |
Kapcsolódó cikkek az Apróságok archívumából:
„Nekem Manci néni volt a Mikulás” (Halász Judit emlékei)
Nincs benne se Mária, se Jézus
Amit tudni szeretnél a Mikulásról, de soha nem akartad megkérdezni…
Gáspár Sarolta
Legyen az első hozzászóló