Nehogy a csík húzza a repülőt!

Hisztiző, zsarnok kisgyerekek, a szülők és tanárok iránti tiszteletet nem ismerő tizenévesek, munkába állni képtelen, erőszakos fiatalok… Ez a könyv azoknak szól, akik a szerzővel együtt meg kívánják akadályozni azt, hogy társadalmunk egyszer csak gyűlölni kezdje saját félrenevelt gyermekeit és szembeforduljon velük…

Schenk Borbála kislányával Rozival, és Gáspár Sarolta

 

Pont két éve beszélgettem Schenk Borbála gyerekjogi szakértővel, a „Jogerő legyen veled” c. könyv szerkesztőjével a gyerekek jogairól. Míg a Jogerő… a gyerekek „jogaiért küzdött” – sokan szóvá is tették, hogy a kötelességek listája hiányzik. Az idei könyvhéten megjelent Michael Winterhoff Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? c. könyve azt üzeni a szülőknek, hogy túlságosan „elengedték” a gyerekeket, jó lesz, ha összeszedik magukat, és az engedékenység helyett a szabályok és korlátok nevelő hatásában bíznak. A tekintélyvesztett felnőttek, a torz társadalmi elvárások miatt válnak zsarnokká gyerekeink. Mintha a német gyerekpszichiáter is a gyerekek jogaiért, pontosabban a gyerekkorhoz való jogért emelne szót, mondván a felnőtt világ elrabolja azt.

 

 

Hogyan? Pedagógusként szülőként, nagyszülőként is nagyon érdekelt a válasz, ezért kértem egy rövid beszélgetésre Schenk Borbálát a könyv szerkesztőjét, a Bakáts téri bemutató után.

 

 

– Miért válnak zsarnokká a gyermekeink? Kérdezi Michael Winterhoff könyvének címében. Van rá válasz?

– Van a könyvben válasz, sőt megoldási lehetőségeket is találunk. Bár a gyermekpszichiáter szerző nem az egyedi megoldásokat, hanem azt kutatja, hogy milyen társadalmi változások vezettek a mai helyzetig, amikor is szülők és pedagógusok egyaránt tapasztalják, hogy jó családban nevelkedő apróságokból is, gyakran zsarnokként viselkedő gyerekek és fiatalok válnak.

 

– Nem a családi nevelés van a középpontban? Hiszen gyerekkorban a család a meghatározó.

 

– Igen, de a szülői magatartást inkább a társadalmi hatások befolyásolják . Például nem az a kérdés, hogy ha a gyerek hisztizik egy csokiért a boltban, akkor mit csinálj, hanem az okokat keresve tágabb összefüggéseket vizsgál a szerző. Az a gyakorlat, hogy az egész kis gyerekeket is partnerként kezelik a szülők, sokszor szerepcseréhez, ez pedig viselkedési zavarhoz, végső soron a gyerek zsarnokoskodásához vezet. A partnerség a szülő tekintély vesztésével jár, a tekintély nélküli felnőtt irányítását nem fogadja el a gyerek, így magára marad, és elveszti a gyerekkorát.

 

– Borbála mint szülő egyetért a szerzővel, hogy a partneri viszonnyal elraboljuk a gyermekkort? Rozi kislánya most két és fél éves, lehet, hogy ő is zsarnok lesz, ha például a Gordon-féle megengedő módon neveli?

 

– Elárulok egy kulisszatitkot, éreztem már, hogy Rozi „zsarnokoskodik”. De a lényeg az, hogy egy konfliktus helyzetben a szülőnek egyértelműen irányítónak kell lennie. Ha a gyerek irányít, egyben elveszti a biztonságát, …hát az Anyu nem tudja mit kell tenni? Egyetértek azzal is, hogy szeretettel, figyelemmel, de határt kell szabni, korlátokat kell állítani, ami segít a gyereknek eligazodni a helyes és helytelen között. A legrosszabb a gyereknek, ha nem tudja mihez tartani magát, akkor a nem létező határokat kezdi feszegetni.

 

– De hát ezek evidenciák! Mi ebben a nóvum?

– Winterhoff szerint ezt az evidenciát mintha elfelejtették volna. Három olyan gyerek–szülő, illetve gyerek- pedagógus kapcsolatformát ír le a könyvében, melynek zavaraiért az a tényfelelős, hogy a felnőttek nem a gyerek pszichés fejlődéséből indulnak ki, hanem divatos nevelési elveket követve elrabolják a gyerekkort. A partnerség, a projekció és a szimbiózis fajtáival írja le, és elemzi azt a folyamatot, amely a rosszul értelmezett partnerségtől a szülő teljes alárendeltségéhez vezet. Úgy látja, ha nem megy ki a divatból a gyerekeket partnerként kezelő hamis nevelési ideológia, gyerek és felnőtt egyaránt tönkre megy, és a vége az lesz, hogy kölcsönösen meggyűlölik egymást.

 

– Witerhoff miből vonta le ezeket a borúlátó következtetéseit?

– Gyermekpszichiáterként azt tapasztalta, hogy egyre több a magatartászavarral hozzá kerülő gyerek és olyan családokból, ahol nagy figyelemmel, és szeretettel nevelik őket. Azt látja, hogy a szülők félreértelmezik a szeretetet és törődést. Különösen az úgynevezett 68-as, – a tekintélyelvvel szembeforduló – nemzedék nevelési elvei, az „új pedagógia” vezet csődhöz. Mindezt a könyvében számos, saját praxisából vett példával illusztrálja.

 

– De hát ez nem a 68-as nemzedék németországi „új nevelési” stílusa. A „meleg-engedékeny” nevelési stílusra jellemező, hogy: – a szülő nem próbálja korlátozni, befolyásolni a gyerek viselkedését. – Hagyja, hogy a gyerek úgy tegyen, ahogy neki tetszik. – Sok választási lehetőséget kínál a gyereknek irányítás-vezetés nélkül. – Kérleli a gyereket viselkedése megváltoztatására, vagy megpróbálja meggyőzni, de nem „mondja meg” neki, mit tegyen másképp. Volt, aki régen is így nevelte a gyerekét, mi ezzel a baj?

– Eltolódtak az arányok. A szerző azt mondja, a partneri viszony divattá vált, és a viselkedési zavarok egyik fő oka lett. Amikor a felnőtt a maga szintjére emeli a gyereket, kifejezetten úgy tekint rá, mint lelkileg és érzelmileg érett felnőttre. Ez a nagy tévedés. A partnerként, mini-felnőttként kezelés indokolatlanul nagy terhet ró a kisgyerekre, és még nincs ehhez a pszichés fejlettség megfelelő fokán. „A felnőtt ezzel a hozzáállásával megtagadja a gyerektől annak jogos igényét, hogy az tekintélyt képviselő, iránymutatást adó személyként nézzen rá, és támasza legyen, ha kell, noha ehhez minden gyereknek elemi joga van”.

 

– Ha egy szék háttámlája gumiból van, nem tart meg, azon nem lehet hátradőlni, csak hanyatt esni. Szóval, azt még a gyerek is tudja, hogy nem a csík húzza a repülőt. Kiknek tart tükröt a szerző?

– Tény, hogy nem csak Németországban, hanem nálunk is, és már az óvodában egyre több a viselkedési zavarokat produkáló gyerek, akiknek szüleik nem tudják, hol rontották el, hiszen „mindent megadtak” a kicsinek. Winterhoff könyve tükör, amelybe érdemes belenézni, mert történeteiben sok a tanulság. Igaz, történetei a kapcsolati zavarokról szólnak, de a módszerek pozitív oldalát nem a pszichiáterrel szokták megbeszélni. A bajban fordulnak hozzá. Tény, ha a gyerek „átveszi a hatalmat” a családban, ő az irányító, abból csak baj származik.

 

– A másik ok?

 

– A másik kapcsolati zavar a projekció, mikor a szülő saját magát „vetíti a gyerekbe”. Nem vállalják a konfliktust a gyerekkel, nehogy elveszítsék a szeretetét. Ha a szülők a társadalmi szerepeikben nem kapják meg az elismerést, még inkább a gyerektől várják el a feltétlen szeretetet, s hogy el ne veszítsék, nem mondanak ellent neki. A gyerek-felnőtt kapcsolati zavar még súlyosabb szintet is elérhet. Winterhoff végigvezeti az olvasót azon a pszichés folyamaton, ahogy a szülő – csupa szeretetből – teljesen alárendeli magát gyermekének. Súlyos, de egyáltalán nem ritka jelenség, amikor a szülők egyfajta szimbiotikus viszonyba kerülnek a gyerekkel, azaz úgy dolgozzák fel gyerekeik tetteit, mintha azok saját testük-lelkükkel történtek volna.

 

– A németországi társadalmi és anyagi viszonyok nagyon eltérnek a mienktől. A könyvben szereplő kérdések–válaszok mennyiben vonatkoztathatók a magyar szülőkre?

– Nemrég hallgattam egy gyerekpszichológust, aki elmondta, hogy a 90-es évektől kezdve nálunk is divattá vált egy „ál-liberális” nevelési stílus, aminek következménye, hogy nálunk is egyre több a kezelhetetlen, zsarnok kisgyerek.

 

– Rozi nevelésében befolyásolja a szakirodalom?

– A kislányom két és fél éves, én is elgondolkozom – talán még idejében – Winterhoff üzenetein. Nagyon örülök, hogy a Campus kiadta ezt a nevelési bestsellert, ami Németországban 21 kiadást és óriási vitákat élt meg. Öröm volt szerkeszteni, és remélem itthon is hasonló sorsa lesz a könyvnek.

 

Képesek lesznek-e gyerekeink egy normális felnőtti élet kialakítására?

Mi ugyanis mit sem törődünk azzal, hogy szabályos érzelmi erőszakot követünk el gyerekeinken, amikor a nevelés során nem gyereknek, hanem partnernek tekintjük őket. Nem döbbenünk rá, hogy ez csak a lényeg elkendőzése, hiszen a partnerséggel valójában nem teszünk egyebet, mint megfelelni akarunk környezetünk divatos elvárásainak.   Számolok azzal, hogy ez a kijelentésem lángra lobbanthat egy nevelési kérdéseket feszegető társadalmi vitát. Mégis úgy látom, ha nem dobjuk végre sutba a gyerekeinket partnerként kezelő hamis nevelési ideológiát, az megbetegít gyerekeket és minket, felnőtteket egyaránt, még az is bekövetkezhet, hogy kölcsönösen gyűlölni fogjuk egymást.   Michael Winterhoff

 

 

Kapcsolódó cikk: Hallgassuk meg, mit mond Balázska?

 

Hivatkozás erre a cikkre: Dialóg-Campus könyvkiadó oldalán