Előszó helyett

Nagy öröm és őszinte megtiszteltetés számomra, hogy a Móra Könyvkiadó vállalkozott a Gyerekségek megjelentetésére

Hatvanéves is elmúltam már, amikor több mint tíz évvel ezelőtt ez a kis versgyűjtemény először az olvasó kezébe kerülhetett. De mi ez ahhoz képest, hogy a könyvben található versek jelentős részét húszéves koromban írtam? Akkor, amikor még fogalmam sem volt eljövendő pályámról, arról, hogy egész hátralévő életemet magyar gyerekek és családok körében töltöm majd el.

A Gyerekségek első kiadásában megírtam gyerekverseim történetét. Úgy emlékeztem, 1961-ben történt, hogy barátommal elhatároztuk: gyermekverskötetet írunk. Nem játékos, alliterációs verseket ¬ azt még ifjú titánokként is elismertük, hogy az ilyesmiben Weöres Sándor verhetetlen ¬, hanem olyanokat, amelyekben a gyermeknek a felnőttétől minőségileg különböző világlátása tükröződik. Lelkesen nekiláttunk, meg is írtunk néhány verset, aztán, mint annyi más, ez is abbamaradt. Elvesztek a versek is, egy azonban valamilyen érthetetlen oknál fogva a fejemben ragadt. Amikor 1996-ban a Gyerekségek kis verseit megírtam, ezt az egyet – A tűz címmel – besoroltam az újak közé.

Jó pár évvel később a húgom, aki sokkal fiatalabb nálam, de lassanként ő is belekerül abba a korba, amikor az ember óhatatlanul leltározni kezd, valamelyik gyermekkori füzetében megtalált négy darabot a hajdan írt gyerekverseim közül. Ezeknek egyike éppen A tűz volt (csak akkor azt a címet adtam neki: A kályha), egy másik pedig tematikailag lényegében megegyezik egyik újabb -a Gyerekségekben közölt – versemmel. Így azután a kötet második kiadása már két nagyon-nagyon régi “friss” verset is tartalmazott, amelyek nem is 1961-ben – mint emlékeztem -, hanem jóval korábban, 1959-ben születtek.

A kis könyv hőse, aki a verseket elmondja, óvodáskorú kisfiú. Neve nincs, hiszen az ember álmában sem látja önmagát, miközben világosan felismeri a környezetet önmaga körül. Tudjuk, hogy a nővérét Csillának hívják, hogy legjobb barátja Zsolti. Átéli mindazt, amit a legtöbb kortársa ma Magyarországon átél: nagyapja halálát, szülei házasságának felbomlását, édesanyja második házasságát. Mindezt – és egyéb élményeit – azonban úgy mondja el, hogy a tapasztalat megtörik azon a különös prizmán, amit “én”-nek nevezünk. Arra törekedtem, hogy az ő szavain keresztül feltáruljon egy kis része a mai óvodáskorú gyermek érzelem- és gondolatvilágának. Szóval csak azt csináltam most is, amit az elmúlt negyven évben mindig…

A Móra egyszer már foglalkozott a Gyerekségekkel; nemrégiben hangos könyv formájában jelentette meg, és a verseket – a megilletődöttségtől kissé fátyolozott hangon – magam olvastam a mikrofonba. A tény, hogy ez a kis kötet most “hagyományos könyv”-ként is megjelenik a Móra Könyvkiadó gondozásában, talán azt jelzi: azok, akik meghallgatták CD-jükön egy óvodáskorú kisfiú32 életének hol vidám, hol szomorú, rímekbe szedett eseményeit, szerették ezeket a verseket, és őszintén reménykedem, a nyomtatott változat sem fog csalódást okozni.

Szeretném apai büszkeséggel hangsúlyozni, hogy a verseket értő, gyönyörű rajzokat négy szép unokám nem kevésbé szép édesanyja – a kislányom – készítette.