Hiányzol! – ez az egy szó állt a képeslapon, amit az egész osztály aláírt azon a kiránduláson, amelyen nem tudtam részt venni. Közel fél évszázada őrzöm ezt a lapot. Ez jutott eszembe az alábbi – Önöktől kapott – történetről. A legnagyobb ajándék, amit a másiknak adhatsz, az a tiszta figyelmed!
Egy Amerikai történet
Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.
Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. ‘Tényleg?’ – hallatszott a suttogás… ‘Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!’ – és ‘Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek’ – szóltak a megjegyzések.
Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal.
Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: ‘Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?’ Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: ‘Mark nagyon gyakran beszélt magáról.’
A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel. ‘Valamit szeretnénk mutatni’ – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. ‘Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.’
A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.
‘Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak’ – mondta Mark anyja. ‘Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.’
A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: ‘Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.’ Chuck felesége pedig így szólt: ‘Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.’ ‘Az enyém is megvan még’ – mondta Marily. ‘A Naplómban tartom’. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. ‘Mindig magamnál hordom’ – mondta Vicki, és hozzátette: ‘Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.’
Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.
Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk, és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.
Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa.
Kapcsolódó cikk: Mi hiányzik a gyerekeknek?
Legyen az első hozzászóló