Segítség! Iskolás lesz a gyerekem! Melyik iskolába adjam? Mi a jobb, ha erős, hajtós osztályt választunk a gyereknek, vagy menjen „simába”, ahol nem a teljesítmény a legfontosabb, vagy keressek alternatív iskolát, ahol a személyisége alapján értékelik? Családok tízezreiben ez mostanság a legfontosabb téma. Még van egy hónap a beiratkozásra!

 

A család megy iskolába

Iskolát kell választani a 7 éves iker unokáimnak. Pontosabban a szüleiknek, akik lelkesen végignézték a szóba jöhető (és nem jöhető) iskolákat, végigülték a nyílt napokon az ismerősök (és ismeretlenek) ajánlotta órákat, „tesztelték” a tanító néniket,… és összehívták a családi kupaktanácsot.

A kiválasztott ideális iskolában csak egy osztály indul, és csak az egyik gyereket vennék fel, tehát különválasztva, két helyre kellene vinni őket (és menni értük), ami az összes nagyszülő bevonásával sem lenne egyszerű. Ha egy iskolába, de – a pszichológusok javaslatára – két külön osztályba kerülnek, kérdés kinek milyen tanító néni „jut”…és – lehet – az elszalasztott lehetőségen fogunk búsulni.

 

De nehéz a döntés

Saját családomnak is csak azt tudtam mondani, hogy bárhogy választanak, – jól döntenek. Ám ha mégsem, később változtathatnak. Tudom, hogy szeretnék megóvni minden nehézségtől, kudarctól az unokáimat, és azt is tudom, hogy ez lehetetlen. Ahogy közeledik a beiratkozás időpontja, nő a feszültség a családban, nagy a szülőkön a „nyomás”. Sem a barátok, szülő társak tapasztalatai, sem a családi segítség, sem a szakirodalom nem segít „tuti” döntést hozni. (Én igyekszem nem idegesíteni őket azzal a vigasztalással, hogy minden döntésen lehet változtatni.) Szerencsére a gyerekek érzelmi biztonságban, jókedvűen, izgatottan várják az iskolát – mit sem sejtve a felnőttek felelősségteljes aggodalmairól.

 

„Alapilag a Mami dönt”

„ … de ha majd nem tetszik a közösen kiválasztott iskola átmegyek egy másik elsőbe…” 1,10 mp

 

Nevelési tanácsadóként azt tapasztalom, hogy évről évre egyre többen úgy élik meg gyerekük iskolába kerülését, mintha az intézményválasztáson végképp eldőlne gyermekük sorsa, jövője, élete. Ez a pánik közeli hangulat árt szülőnek, gyereknek, a kapcsolatuknak.

Nem megnyugtatásul, hanem tényként mondom, hogy ma Magyarországon nem iskolai férőhely, hanem súlyos gyerekhiány van – sokkal kevesebb iskolás vesz részt a közoktatásban, mint pár évtizede. A mindenféle tagozatokat sokszor csak azért szervezik, mert azzal próbálják odavonzani az egyre fogyatkozó számú kis- és nagyobb iskolásokat.

 

Aki nem hajt, lemarad

A szülők túlságosan komolyan veszik az oktatási „mézes madzagokat”, és azt hiszik, hogy végzetesen lemarad az elsős gyermekük, ha nem kerül be az emeltszintű természetbarát, angol, tánc, drámapedagógiai módszerrel, vagy valamilyen vonzó programmal dicsekvő osztályba.

Pedig nem ez számít. Alsó tagozatban egyetlen fontos szempontot érdemes mérlegelni: a tanító személyét. Nyugodt, kiegyensúlyozott, tapasztalt tanítót válasszunk, akinek lehetőleg magának is van gyermeke, és láttuk a bemutató órán, hogyan bánik, főleg a lassabban haladó gyerekekkel.

Mai rohanó, nagyon gyorsan változó, versenyre épülő világunkban a szülők még inkább szeretnék megóvni gyereküket a konfliktusoktól, csalódásoktól és kudarcoktól – de ez még akkor sem mindig sikerül, ha jól ismerem a gyerekem, és a boldog ovis évek után – körültekintően választottam iskolát és tanító néniket.

 

Az elsős Anna története

„…Egy olyan versenyben, ahol biciklin indulnak a gyerekek, és valaki azt próbálja, hogy hátha futva is célba ér, sőt ő nyeri meg a versenyt, egészen biztos, hogy le fog maradni.”

Ezt a szomorú tanulságot volt kénytelen levonni a csillagos ötösre reménytelenül vágyódó elsős Anna mamája, aki az iskolában, gyerekében és önmagában is csalódott, elbizonytalanodott. (http://egyszervolt.hu/napocska/apro/tortenet02.htm)

 

Részlet a riportból Elsős Anna– Mi lenne valami nagyon jó, amivel nagy örömet lehetne szerezni neked? – Ha szárnyam lenne. Reggel az iskolába nem kell sietni, mert el tudok szárnyalni az iskolába. Meg ott, hogyha nagyon unom, elszárnyalok haza gyorsan, és el se tudnak kapni. Ha fáradt vagyok, akkor is elszárnyalok haza. „Anna vágyai és félelmei …” (1.25 perc, mp3)   Anna édesanyja – Tehát tulajdonképpen a konfliktus az, hogy a gyerek elment az iskolába, és a szülők boldogan, elégedetten nézték, hogy pont olyan aranyos, mint az óvodában volt, de az iskolában meglepetésszerűen csalódást okozott a tanároknak. Nem a szülőknek, a tanároknak. Most ennek keresték az okát. Azért próbálom összefoglalni, hogy jól gondolom-e? – Igen. Szóval én határozottan éreztem az iskolában, hogy a követelmény nem a gyerek teljesítménye. Szóval nem csak a gyerek teljesítménye mérhető az iskolában, hanem a szülő teljesítménye is. Tehát egész határozottan várták, kimondták, kérték, hogy tulajdonképpen – azt nem mondom, hogy én tanítsam meg, de igenis – én hozzam föl. Lehet, hogy rossz álláspont volt, de amikor én elindítottam a gyereket, arra gondoltam, hogy nekem soha senki nem segített, és abszolút semmi problémám nem volt az iskolában. Úgy tudták nekem megtanítani azt, amit akartak, hogy megtanuljak. Úgy, hogy az első időszakban nem kellett különösebben otthon sem tanulni, hanem annyi idő alatt, amennyit az iskolában töltöttünk, el tudtuk sajátítani az anyagot. No, most itt egészen biztos, hogy az az idő, amit az iskolában töltenek, az nem elegendő ahhoz, hogy elsajátítsák az anyagot. Ennek az okát én sajnos nem tudom. És ami még engem meglepett, az az volt, hogy nem csak a tanárok normája, hanem a szülőké is, hogy 4 és 5 között hazaérnek, és akkor leülnek és tanulnak a gyerekekkel. Kitűznek nekik feladatokat, naponta, mondjuk tízet, vagy elolvasnak velük két mesét. Tehát ez egy nagyon rendszeres dolog. Az, hogy mi ezt nem csináltuk teljesen mindennap, és nem építettük be a gyakorlatunkba, ez nagy hátrány. – És végül is kiben csalódtál? Magadban? A gyerekben? A tanárokban? Az iskolában? – Abban mindenképpen csalódtam, hogy úgy érzem, túl nagy terhet ró az iskola a szülőre. Amikor én iskolába jártam, a gyerekek úgy teljesítettek, ahogy tőlük telt, és nem úgy, ahogy a szülők kibrusztolták belőlük. A gyerek dolga volt az iskola, a gyerek felelőssége, és ezt az iskola is így gondolta. Kifejezetten ellenszenves tendencia, hogy a szülők, mondván, ezzel megvédik a gyerekeket a kudarcoktól, kihajtják belőlük a jó eredményeket. Tehát nem engedik meg nekik, hogy ne teljesítsenek jól. Ez váratlanul ért, egyértelműen váratlanul ért. Fájt nekem, hogy a Pancsival nem az történik, amit én az iskolában jónak tartottam, és ami – azt hiszem – nagyon fontos egy ember életében: hogy a saját fejlődését, a saját okosodását nyomon tudja követni. Éppen ellenkező dolog történt: a korábbi önbecsülésében megrendült.

 

Mi a fontos?

“Vajon mire van szükség ahhoz, hogy gyerekeink érvényesüljenek, beváljanak az életben? Valóban annyi mindenre, és olyan eszeveszett tempóban, mint azt a világ ma sugallja?

 

Vekerdy Tamás szerint a válasz: nem. Nem az lesz sikeres felnőtt, aki kisgyerekkorában már felnőtt módon hajtott és teljesített, hanem az, aki teljes értékű kisgyerekéletet élhetett.

 

Szülőként az érzelmi biztonság megadása a legjobb lehetőségünk arra, hogy megvédjük gyerekeinket a normálisnál nagyobb mértékű szorongástól, a sodródástól, a személytelen, így személyiséget roncsoló kapcsolatoktól.

Aki érzelmi biztonságban, testi-lelki értelemben ölelő melegségben nő fel, az gyerekként és később felnőttként is jóval eredményesebben tudja megoldani, és kiegyensúlyozottabban átvészelni az élet nehézségeit.”

 

Gáspár Sarolta

nevelési tanácsadó

 

Első megjelenés a fittcsalad.hu oldalon, 2012.04.03. 

 

 

* A cikk a TÁMOP-6.1.2/A-09/1-KMR-2010-0426 projekt támogatásával, a projekt keretén belül elvégzett szakértői munka részeként készült el. *