Dudorászó – versekről, rímekről mesélt Szabó T. Anna az új kötete kapcsán

Dudorászó címmel jelent meg Szabó T. Anna új verseskötete. A költővel versekről, rímekről, gyerekekről és dalokról beszélgettem.

 

 

Új verses kötedet a gyerekeknek szól – az előző óta eltelt több mint tíz év. Azóta írtál meséket, más gyerekeknek szóló könyveket, de a versek elmaradtak. Mi volt az oka?

 

Valójában csak a gyerekvers-válogatás kötet maradt el, mert gyerekverseket írtam azért közben, pont az elmúlt tíz év anyagából raktam össze ezt a könnyed, levegős, dudorászós kötetet. A dallam lágy, de közben én nagyon komolyan veszem a gyerekverseket, ugyanúgy kivárom a természetesen,  organikusan épülő keletkezésüket, mint bármely más versem esetében. A korábbi kötetnél végig használtam tesztközönséget a gyerekeim személyében, és ezeknek a verseknek a nagy részét is kipróbáltam rajtuk – most már nagykorúak, úgyhogy másképpen tudnak segíteni benne, mint régn, mert korábban sok szöveg a közös nyelvi játékainkból, bolondozásainkból született, most viszont már főleg csak egyedül bolondozom, és ők akkor szólnak bele, ha valami nagyon disszonáns a számukra. Egyébként nem használtam a nevüket soha a szövegekben, mert nem akartam a gyerekkorukhoz láncolni őket, és most, hogy felnőttek, már látom, hogy jól tettem. Nagyon szeretek szavakkal szórakozni, pontosabban a szavak szórakoztatnak engem – olyan ez, mint sportolónak az edzés: épp azért gyakorol, mert komolyan veszi a feladatát. Szinte nincs olyan nap, hogy ne játszanék a nyelvvel – az agyam már szinte akaratomtól függetlenül, rutinból nyomja a beatet, a  ritmusokat és a rímeket, nekem csak az éber kontroll szerepe jut, ahogy alaposan megszitálom a bőven ömlő ösztönös anyagot, mert ezek közül a játékok közül kevés kerül papírra, és még kevesebből lesz vers. A kész vershez már sok munka kell, az már több, mint játék, de még mindig élvezet, a gyerekvers legalábbis.

 

Gyerekvers, felnőtt vers – szerinted van különbség? Kányádi Sándor bácsi szerint nincs, a vers kortalan, s mindenkinek szól. Te erről mit gondolsz?

 

Én is azt remélem, hogy mindenkinek szól, de nálam azért van különbség, mégpedig abban, hogy a gyerekverseim túlnyomó többsége életvidámságot, bizodalmat és reménykedést sugároz. A felnőtt verseim komorabbak, sok bennük a szorongás, a gyász, a kétségbeesés. Ez tükröződik a borítókon is, a felnőtteknek szánt kötetek borítói sötétebb színvilágúak vagy szürkék, a gyerekverseké pedig – bárki is az illusztrátor – mindig ragyogóak, játékosak és színesek. A Dudorászó, hasonlóan a korábbi Tatoktatokhoz, Kárpáti Tibornak köszönhetően különösen élénk és megragadó kötet lett. Ami közös bennük, mármint a felnőtt- és gyerekverseimben, az a feszes rítmika és a rímelés prioritása – arra törekszem mindkét esetben, hogy a versek megjegyezhetőek legyenek; valahogy úgy csiszolom meg őket, mint mondjuk egy mesterember az anyagát, hogy szép is legyen, és használni is lehessen. A gyerekverseknél a használat annyit tesz, hogy énekelhető, továbbírható, eltáncolható, felbizsergeti a nyelvi kreativitást. Ez a Dudorászó kötetnél különösen fontos szempont volt, de az előző könyvem, a Tatoktatok is tele volt dalokkal, nyelvtörőkkel. A nyelvi hajlékonyság számomra nagyon fontos, egyszerűen azért, mert más eszközünk nincs arra, hogy gyakoroljuk a beszédet, ezzel készülve fel a párbeszédere, amivel aztán közölhetjük a legváltozatosabb érzelmeinket – nekünk a szavak az eszközeink arra, hogy kitörjünk a gondolkodás magányából.  Igen, a tánc és a fizikalitás is rendelkezésünkre áll (a gesztusok, a simogatás), de ezek időben múlandók, és a fizikai jelenlétünket feltételezik. Az én szakmám olyan, hogy nem kell ott lennem ahhoz, hogy közölni tudjak.

 

 

Az előző versesköteted óta eltelt több mint 10 év, hogy látod, hogy akkor a gyereknek másfajta, más témában kellett írni verseket, mint ma? Más fogadtatás volt akkor és most?

 

Egyelőre nem látok különbséget, de az én olvasóim könyvtárba járó és saját könyvtárral rendelkező gyerekek, akik olyan szerencsések, hogy általában otthonról eleve megkapják a verseim értelmezéséhez szükséges kereteket, nyelvi készségeket. Járok persze iskolákba, ahol mindenféle gyerekkel találkozom, és ez nagyon jó. A világ rém gyorsan változik, ez tény, a videojátékos fiúkat és a focistákat nehezen tudom lekötni nyilván, de ilyenkor, ha gyerekek közt vagyok, általában előveszek a százvalahány műfordításkötetemből egy olyat, ami éppen nekik való – a kép és a szó kettőse verhetetlen, ennél már csak a kép-szó-zene hármasa erősebb.  Én nem tudok a napi elvárásokhoz vagy divatokhoz alkalmazkodni, arról tudok csak írni, ami engem is érdekel, viszont épp ezért igyekszem a legtöbbet adni magamból és abból, amit a magyar költőktől megtanultam. Bízom benne, hogy ha Weöres és József Attila nem avult el ennyi idő alatt, akkor nekem is lesznek később olvasóim – de ha nem lesznek, hanem másokat olvasnak majd, az se baj („mert ők a láthatatlan fundamentum”, mondta Weöres a régi költőkről). A szókincs persze megváltozhat, és ezt tudni kell – hallom, hogy tíz év alatt például erősen megváltozott az iskolások vers-értése, csak a kevesek értik már az Arany-balladákat első olvasásra. Ez a része viszont, a szókincs, tanulható az irodalomnak – az élvezete viszont primér kell legyen, a dallam szépsége magában is kell hasson.  Szabó Magda írt egy nagyon szép esszét arról, hogy milyen érzés volt számára gyerekkorában először olvasni Arany-balladát: a szavakat nem értette, de a vers mégis azonnal, és fájdalmasan  lehengerelte, zokogásra ingerelte, mert olyan szép és sugallatos volt, hogy nem tudott betelni vele. Ha egy vers dallama és íve rendben van, akkor az már elkaphatja az olvasót. Hogy is írta Weöres? „Nem szándékom, hogy hívjalak a jóra. / Perzselő vágyat kelteni a jóra: azért jöttem.” Ez a perzselő vágy az, ami engem is mindig elkapott, ha jó verset hallottam, és ha már vágyunk a jóra, akkor utánozni is szeretnénk. Én megpróbáltam, ahogy a nagyok – de, hogy megint Weörest idézzem, „bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.”…

 

A mostani köteted abban más, hogy most dallamok, énekek is születtek a versekhez. Hogy alakult a munka? Kinek az ötlete volt, hogy megszülessen hozzá a lemez is?

Van kedvenc dalod a lemezről?

 

A kedvenc dalom most a Röppentő és a Csigaház, de mindegyiket szeretem. Emesével és a JaMese zenekarral régóta dolgozunk együtt, ritka és örömteli harmóniában. Emese a felnőtteknek írt verseimet is énekelte, de miután elkészült a csodálatos Adventi kalendárium lemezük, rögtön tudtuk, hogy folytatni fogjuk a közös munkát. Vakációs lemez született belőle most, a Kárpáti Tibor borítójával elkészült Dudorászó szünidő, hogy a karácsonyi ünnepkör versei után legyen nyári bolondozásokhoz is muníció. Ez a lemez például remekül hallgatható játék közben, vízparton, kerti partikon, és, ami a szülőknek is könnyebbség, sőt, élvezet, hosszú autóutakon. A zene egyszerre igényes dszessz, és fülbemászó és gyerekeknek is könnyen befogadható, dallamos ének. A közös munka könnyű volt: Emese elküldte pontokba szedve, hogy számára mit jelentettek a gyerekkori nyarak, én pedig mindegyik javaslatához hozzátettem a magam élményeit, és így írtam meg a vonatkozó verseket. A lemezen hallható mesét is közösen írtuk: Emese adta a vázlatot, én pedig a kidolgozott elbeszélést. Nagyapás mese, úgyhogy mindkettőnk édesapja benne van a mesebeli nagypapában. Nagyon inspiráljuk egymást Emesével, és a JaMese próbáin is ott voltam, hiszen a Zene Házában felléptünk együtt, én is énekeltem velük, és ezek az alkalmak is mindig meghozták az alkotókedvemet. Az írás nagyon magányos mesterség, de ez a közös gondolkodás felpezsdít és munkára, játékra bíztat. Az én gyerekverseim többsége eleve dallamra íródik, de ezek közül csak néhányhoz tartozik hozzá az én dallamom (ilyen az Integetős dal például), a többit Emesére bíztam, ő pedig mindig meglep, és nagyszerű vendég-énekesekkel dolgozik együtt, a zenekarával közösen. Emese biztatására írtam pár melankolikusabb szöveget is (halott madárkáról, a karácsonyi asztaltól hiányzó, eltávozott szeretteinkről), de mindegyikben ott van azért a remény, ehhez pedig a szeretet létezése segít hozzá. Molnár Emese és Udvarhelyi Gábor, a férje és az alkotótársa, kisgyerekes szülőkként nagyon érzik, mi való a gyerekeknek, mint ahogy Éder Ferenc Lá, és Badics Márk is mindig tudják, mi az, ami egy felnőttet is leköt, és egy gyereket is feldob. Sok zenésszel volt remek közös munkám, a JaMesével pedig két teljes közös lemezünk van most már – szerencsés és boldog ember vagyok. A verseim visszatértek a forrásukhoz: a dudorászáshoz. Arra biztatom a gyerekeket, hogy nyugodtan dudorásszanak tovább, saját dallamokat énekelgetve a verseimhez, és zenélhetnek is közben, ha akarnak. Úgy, ahogy JaMeséék csinálják.

• Almásy Katalin –

A vershez tartozó dalokat itt tudjátok meghallgatni.