Lemészárolt gyerekkor – Nemes László Árva című filmjéről

 

Október 23-ától már látható a mozikban Nemes László új filmje, az Árva. A Cinemira Filmfesztiválon viszont premier előtti vetítés alkalmával nézhették meg a kíváncsi nézők az Oscar-díjas alkotó új történetét. A Saul fia és a Napszállta után a rendező ismét a 20. század Magyarországára, immáron viszont az 50-es évek komor valóságába kalauzolja a nézőket.

 

Cselekményt tartalmazó kritika a filmről.

 

Sokat agyaltam azon, hogy milyen irányból érdemes megközelíteni a filmről való gondolkodást. Hiszen sok minden szóba jöhet és adhat kiindulópontot – a trauma feldolgozása, az ’56-os Magyarország, a családtörténet, stb. Az én befogadásélményemre viszont nagyban hatott az is, hogy a Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Filmfesztiválon, a Cinemira keretei között láttam a filmet. Így valahogy erősebben rányomja a bélyegét a fiatal nézőpont – a mostani és a kommunista világban megélt gyermekkor összeütköztetése.

 

(Forrás: Pioneer Pictures)

 

Hiszen sajátos megközelítést használ a film, főszereplőjének egy kisfiút választ. Andor (Barabás Bojtorján) szemszögén keresztül látjuk kibontakozni a történetet, aki anyjával (Waskovics Andrea) él Budapesten. A zsidó család a II. Világháborút követően tér vissza a fővárosba, azonban már apa nélkül, akinek visszatérését viszont még megrendíthetetlenül várja az anya és a gyermek is. Az így kiépített álomkép viszont csak bonyodalmat hoz, mikor a színen feltűnik a valódi apa – nem a felmagasztalt alak, hanem az anyát a háború alatt pénzért bújtató férfi. Fantázia és az ideakép ütközik így a húsbamaró valósággal. A vidéki hentes, Berend (Grégory Gadebois) felborítja a szűk család addigi működését, Andornak pedig egy új apafigurával kell szembesülnie.

 

Hamar felnőtt problémákkal találkoznak a film gyermekei. Talán úgy, ahogy a cselekmény elején a játék közben egy pisztolyra akad a két jóbarát Andor és Sári (Szabó Elíz), úgy válik az ő életük is egy csapásra komollyá. A játék már nem játék, ahogy a valóság egyre jobban bekúszik a mindennapjaikba. Amíg Andor az apa megjelenésével küzd, addig Sári bátyját bújtatja és Amerikába való kimenekítésén küzd. Mégis a rendszer gyerekekként tekint rájuk, akik észrevétlenül besurranhatnak a rejtekhelyre, de akik felett még könnyű parancsolni.

 

(Forrás: Pioneer Pictures)

 

Az egész filmnek pedig május 1. és a megrendezésre készülő majális ad egy keretet. Ebben is egymásnak feszül a gyermeki játékkedv és a kifordított mulatság. Sosem lesz feloldás és felszabadult öröm, ha az egész országra rátelepszik a nyomás és traumatizáltság. A filmben sem jön el a megnyugvás, ahogy talán a valóságban sem. Nemes László saját családja történetét dolgozta fel – aki két generációval később tud (traumafeldolgozó jelleggel) nyúlni a megtörténtekhez. Gyermekkorok sorára nyomja így rá a múlt a bélyegét. Egyedüli feloldás viszont lehet, hogy csak az idő és a művészet hozhat.

 

Ha pedig művészet, akkor a filmben is megjelenik ez, mellékszálként. Andor vágyott apjának legjobb barátja színészként dolgozik, aki sokáig biztos pontként jelenik meg a fiú életében. A színházba járva kaphat emléktöredékeket egy másik világról és a múltról. Ugyanezt a szerepjátékot hozza be az anya is, aki a zsidó „apáról”, a jegyárusról játék keretében mesél fiának. Ennek következtében fordul Andor is a képzelet világához és beszél az alagsorban lévő kazánhoz, a tettetett édesapához. Esti monológokat intéz hozzá, édesapaként szólítja meg, akinek napról-napra meséli el életének történéseit. Színjátékhoz és a képzelethez fordul, ahogy az másoktól is látta, azonban mégsem tud teljesen elmenekülni.

 

A film egyik legemlékezetes jelenete számomra az, amikor a két apafigura – Berend és a kazán – egymásnak feszül. Ha pedig a korábbi logikát folytatjuk, akkor ebben a jelenetben is a (szín)játék és a valóság ütközik egymásnak. „Édesapa” és az életbe betörő „Hentes” közé kerül a fiú, aki csak szeretne értelmet találni életének.

 

Azonban azzal is nagyon érdekesen játszik a film, hogy a néző sem tudja tisztán elkülöníteni a jót és a rosszat. Bár lehetne azt mondani, hogy Berend a gonosz apafiguraként lép fel, azonban az ő karaktere is a történet előrehaladtával egyre árnyaltabbá válik. (És talán a zsidó apa sem lenne szent, ha nem lenne felmagasztalva.) Így valóban egymásnak ütköznek különböző nézetek és valóságok, nem lehet őket feketén-fehéren kezelni. Andor gyermeki szemszöge is valahogy ebbe a problémába ütközik, amikor értékítéletet kellene mondania.

 

Kettős valóság, kettős én-kép, két név és két igazság ütközik egymásnak, amiből talán lehetetlen egy egészet gyúrni. Árva marad gyerekként – még akkor is, ha vér szerint szülei vele vannak. Árva marad egy elárvult országban, ahol identitása az egyedüllétben gyökerezik és a magárahagyatottságban növekszik tovább.

 

(Forrás: Pioneer Pictures)

 

Nemes László filmje így talán egy egész nemzet felnövéséről és „gyerekkoráról” mesél. 1956-tól 2025-ig nyúl, hogy a mostból felnőtt szemmel próbáljon rálátni a múltra. És amíg sokszor visszatekintve gyerekkorunk meg szokott szépülni, addig az ő valósága épp arra mutat rá, hogy nem mindig tudjuk kiszínezni a történteket. Sok rétegben mesél így a film a múltról és a megküzdésről – amire talán mindenki tud egy kicsit reflektálni.

 

Saját gyerekkorunk, szüleink és nagyszüleink gyerekkora más fénybe kerülhet a film után. Ahogyan az emberi kapcsolatok, az apa-gyermek vagy épp anya-gyerek viszonyról való gondolkodásra is invitál. Forog velünk, nézőkkel is tovább az óriáskerék, generációról-generációra haladunk és igyekszünk értelmet nyerni életünknek és múltunknak.

 

Pintér Alma