Január 1-jén sokan tesznek fogadalmat: változni fogok. De ha január végén készítenénk egy felmérést, akkor bizony csak néhány százaléknyi ember lenne, aki megtartotta a fogadalmát és tényleg megváltozott. Ennyire nehéz lehet változni?

A változás azt jelenti, hogy régen megszokott viselkedésünket valami másra cseréljük. Remélhetően valami jobbra, egészségesebbre. Nehéz ez, hiszen a problémás helyzetekben könnyebb bekapni egy kis csokit, vagy elszívni egy cigarettát. Sokszor talán fel sem vetül, hogy lehetne más megoldás, hiszen gyerekkorunkban is ezt láttuk. Tudat alatt belénk ivódott, hogyan lehet problémás helyzeteket megoldani. Nagyon sokszor szüleink viselkedési mintáit követjük. Ha nem az a legjobb megoldás, akkor is. Sokára jutunk csak el oda, hogy végiggondoljuk, milyen más megoldás lehetséges. Ám ha az ötlet megvan, akkor azt még gyakorlattá kell tenni.

Nevelés és neveltetés

A család és nevelés szempontjából sem könnyű a változás. Vajon mi lehet az a hatás, ami nyomán változni fogunk és nem csak ígérgetjük magunknak?

Ha végiggondoljuk saját gyermekkorunkat, akkor többször érezhettük, hogy „most ez nekem nem annyira jó”, ám sok ilyen esetben hallhattuk, hogy „majd megérted, ha gyerekeid lesznek”. Bár sok dolgot illetően ez tényleg így is van, nem kevés másik esetében még gyermekvállalás előtt eldöntjük: „biztosan nem úgy csinálom majd, mint a szüleim”. Aztán az idő előrehaladtával, az egyre gyülekező nevelési nehézségek közben, sokszor arra döbbenünk rá, hogy most pont úgy tettem, mint régen a szüleim csinálták. Ez pedig azért van így, mert a szüleink adják az elsődleges mintát a szülőséghez. Azaz olyan helyzetekben, amikor nem gondoljuk végig teljesen a tetteinket, automatikusan a gyermekkorunkban látott mintákat követjük.

Vajon mindenki a szülei nevelési stílusát örökli és viszi tovább? Változunk mi egyáltalán? Vagy csak a rossz nevelési minta kerül a változások listájára?

A szüleinktől örökölt jó példát továbbvisszük. Ez természetes. De mi van azokban az esetekben, amikor érezzük, hogy saját szülőségünk valahogy nem jó? Nem működik. Néha rácsapunk a gyerek fenekére, de csak azért mert valahol ezt olvastuk. Vagy bennünket is így neveltek, de mi magunk nem értünk ezzel egyet. Persze a gyerek, a fenékre csapás után kaján mosollyal folytatja rosszcsontságát. Vagy rádöbbenünk, hogy a szülői minta, amit szüleinktől kaptunk, egyszerűen nem akar működni a mi gyerekünk esetében. Ekkor „jönnek az okosok” a társadalmi változásokkal, de ekkor még mindig nincs válasz arra, hogy mit kellene tenni.

Van-e jó minta?

A nevelés csak akkor működik jól, ha mi is hiszünk tetteinkben. Azaz: semmit ne tegyünk csupán azért, mert valahol láttuk és ott jól működött, miközben nekünk kétségeink vannak a dologgal kapcsolatban. De az sem lehet elegendő indok, hogy a mi gyerekkorunkban működött, ha eközben a mi gyerekünk agresszióval és körömrágással reagál rá.

Ha a gyerek rosszul érzi magát nevelésünk miatt, megváltozik a viselkedése, vagy különböző tünetei lesznek, akkor rossz úton járunk. Változtatnunk kell. Ez nagyon nehéz, hiszen olykor a gyermekkorunkban belénk égett mintákat kell megváltoztatni. Lehetnek ezek szinte már a saját tetteink, ám kiderülhet, hogy nem működik. A legfontosabb, hogy nem a neveléshez kell hozzáalakítani a gyereket, hanem a gyerekhez kell formálnunk a nevelést. Az az igazi szülővé válás, ha képesek vagyunk rosszul működő nevelési szokásainkat megváltoztatni és képesek vagyunk megvédeni döntésünket. Ami nem könnyű. Mert, ha mi valamit másként csinálunk, könnyen előfordul, hogy a nagyszülők bizony megpróbálnak visszaterelni az általuk vélt „helyes” útra, mert „Tudod fiam-lányom, én már felneveltem egy-két gyereket, én már csak tudom.”

Mégis megéri változtatni, hogy gyermekeink harmóniában nőjenek fel, hogy majd szülőként ők is képesek legyenek belátni, ha változásra van szükség.

A legfontosabb, hogy hiteles szülők legyünk, akik hisznek tetteikben. Azt gondolom nem az a probléma, ha kiderül, hogy valamit eddig rosszul csináltunk, hanem az, ha nem változtatunk olyankor, amikor kiderül, hogy helytelenek tetteink.

Héjja Edit

* A cikk a TÁMOP-6.1.2/A-09/1-KMR-2010-0426 projekt támogatásával, a projekt keretén belül elvégzett szakértői munka részeként készült el. *