A vetítés, a falon megjelenő árnyképek szemlélése nem új találmány, a kínaiak és a keleti népek már évezredekkel ezelőtt szórakoztatták egymást árnyjátékokkal, árnyakat vetítő tárgyakkal. A fénysugarak egyenes vonalú terjedésének képformáló hatását pedig már Leonardo da Vinci (1452–1519) is alkalmazta sötétkamrájánál, a camera obscuránál.

Athanasius Kircher (1601–1680) jezsuita páter, fizikus és csillagász készítette az első diavetítőt: fényforrást helyezett el a sötétkamrában, megteremtve ezzel az első laterna magicát, vagyis a „bűvös lámpát”. Magyarországra az első, máig is épségben meglévő laterna magica a Rákóczi-szabadságharc idején került a sárospataki református kollégiumba.

 

Nagy lendületet adott a diavetítés fejlődésének a XIX. század közepén a fényképezés feltalálása (Nicepe és Daguerre találmánya, 1838.), majd a század második felében a villamos világítás és az izzólámpa felfedezése (Edison). Ezzel párhuzamosan fejlődött az optikai eszközök készítése is. A forradalmi változást azonban az 1930-as évek hozták, mikor sorozatban kezdték gyártani az első kisfilmes fényképezőgépeket. A hazai kereskedelemben az 1940-es évek elején jelentek meg az első tekercsfilm diavetítők. Az 1950-es évek elején pedig a film-diapozitívok végleg kiszorították az üveglemezeket.

A lángmentes film bevezetése tette lehetővé az 1953–54-től a Lemezárugyár mesevetítőjének (az ún. kis „púpos”-nak) megjelenését. Ez a kis családi vetítőgép az 1980-as évek elejéig kereskedelmi forgalomban volt, de ezt követően a gyártósort megsemmisítették, így a diavetítő ellátás folyamatos problémákba ütközött. (Mára ez a helyzet is rendeződött, immár elérhető a modern kor igényeit is kiszolgáló diavetítő is.)
A nagy sorozatban megjelenő diakópiákat a Magyar Fotó Állami Vállalat Dia-osztálya készítette 1948-tól, elsősorban az akkoriban szép eredményeket felmutató szabadművelődés vetített képes előadásainak illusztrálására. A Népművelési Minisztérium 1954 őszén a Magyar Fotó Dia-osztályát megszüntette, és jogutódjaként megalapította a Magyyar Diafilmgyártó Vállalatot (melyet 1994-ben privatizáltak, így jött létre jogutódja, a ma is működő Diafilmgyártó Kft.). Eredetileg azzal a céllal hozták létre az új gyártót, hogy elsősorban a Társadalom és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat megrendelésére ismeretterjesztő előadásaihoz, népművelési munkához, a politikai és tömegszervezeti agitációhoz valamint a közoktatás számára nagy sorozatban készítsen diafilmeket. Ezzel a tevékenységgel párhuzamosan (1953.) megkezdődött a mesediafilmek nagyarányú gyártása.

Az ismeretterjesztő diafilmeket az 1950-es évek elején minden más korabeli médiához hasonlóan, a napi politika szolgálatába állították, emellett a művészet és irodalom jeles alakjait, emlékeit is bemutatták, valamint számos földrajzi film is készült. Érdekes vállalkozás volt a Diahíradó, melynek a gyors politikai, gazdasági és ideológiai tájékoztatás volt. A híradófilmek nagy része a sportról készült (pl. az 1953-as angol–magyar futballmérkőzésről, az 1955-ös budapesti műkorcsolyázó európabajnokságról).

 

A mesediafilmek a műfaj jellemző darabjai, lényegében nálunk egyet jelentenek a „diafilm” fogalmával. Gyártásuk kezdetekor 31 mű jelezte az induló választékot, az ötvenes évek végére ez a szám elérte a 200-at. Ekkorra elkészültek a mese- és ifjúsági irodalom klasszikusait feldolgozó adaptációk. A magyar rajzfilm klasszikusai nem csak nevüket adták a diaváltozatokhoz, hanem maguk is rajzoltak olyan képsorozatokat, melyek csak diafilmként láttak napvilágot (pl. Macskássy Gyula–Dargay Attila Jancsi és Juliskaája vagy Richly Zsolt Harcsabajusz kapitánya). Az ifjúsági regények diaváltozatai ugyan időnként esztétikai kérdőjelet vetnek fel (az erős és kényszerű tömörítés miatt elvész az eredeti mű varázsa), ugyanakkor pl. a legnagyobb hazai „képregénygyáros” Zórád Ernő Gulliver, Don Quijote, Koldus és királyfi, Münchhausen című diafilmjei – hogy csak néhány kiragadott példát említsünk az 1955–58 közötti évekből – ízlésesen és nagy szakmai rutinnal megoldva közvetítik az eredeti irodalmi művek hangulatát. Az 1970-es évek a diafilmes szerkesztők tudatosan törekedtek arra, hogy a mesediafilmeket az esztétikai nevelés szolgálatába állítsák. Így főképp olyan irodalmi alkotások kerültek feldolgozásra mint Weöres Sándor, Kassák Lajos, József Attila stb. gyermekversei, Andersen és Benedek Elek meséi, melyek szövegcsonkítás nélkül válhattak a képek kísérőszövegévé. Grafikailag is változatosabb alkotások születtek; a hagyományos tempera és aquarell képek mellett egyre nagyobb számban jelentek meg más technikák (kollázsok, textilképek, bábfigurák stb.). Könyvillusztrátoraink legjobbjai is helyet kaptak az alkotók között, így egyre gyakrabban olvashattuk az impresszum adatok között Kiss Ilona, Háy Ágnes, Réber László, Gyulai Líviusz, Zsoldos Vera, Heinzelmann Emma és mások nevét, mintegy rangot adva a kiadványoknak.

 

 

A kivonat Bíró Ferenc tanulmányából készült, melynek eredeti változata a Diafilmtár című CD-Rom-ban olvasható. Egyéb érdekességek, sőt mintegy 100 korabeli diafilm teljes változatát nézhetik meg a www.diafilmmuzeum.hu című weboldalon. Részletes diafilmtörténetet olvashatnak a diafilm.hu oldalon is.