Önállósul a gyermek

Gyermekünket abban a reményben nevelgetjük, hogy talpraesett, önálló, egészséges felnőtté válik, örömét leli majd a munkájában, magánéletében. Akkor mégis miért érzünk szorongással vegyes szomorúságot, ha látjuk, érzelmileg-fizikailag távolodik tőlünk gyermekünk?

Az első szembesülés: már nem tekint Istennek

Átvirrasztott éjszakák, hajszolt nappalok emlékei. A fáradtságtól alig láttunk, mégsem történhetett volna nagyobb csoda életünkben, mint kis csecsemőnkről gondoskodni. Az első mosoly, az első lépések, az első szavak mind-mind nekünk szóltak, számára mi voltunk a Világ. Látszólag megbotránkozva, szívünk mélyén azonban büszkén tapasztaljuk, hogy még a nagyival sem szívesen marad otthon, alig várja, hogy ismét minket láthasson. A Szüleit.

Könnyeinket nyelve hagyjuk ott első nap az óvodában. Eddig csak a miénk volt, most idegenek vigyáznak rá… Végre délután négy óra! S a megdöbbenés: nem sír! Még csak nem is szomorú! Hogy lehet ez? Örülnünk kéne, mégis furcsa érzés kerülget látván, hogy társaival is éppolyan jól eljátszik, mint velünk.

Mire az ötödik gyertyát is elfújja a szülinapi tortán, észrevesszük, egyre kevésbé kíváncsi véleményünkre. „Talán már nem szeret annyira?” Véletlenül se gondoljunk hasonlóra! Természetes, hogy a kisgyermek számára a szülő a középpont, tőle függenek érzései, feltétel nélkül megbízik bennük. Ahogy kitárul előtte a világ, új példaképek bukkannak fel életében. Az óvónőt, a nagybácsit, a szomszéd fiút utánozza, úgy néz fel rájuk, mint nemrég a szüleire. Fogadjuk el, hogy ez hozzátartozik személyiségfejlődéséhez, felesleges féltékenységet éreznünk. Ha komolyabb problémája adódik, biztosak lehetünk benne, hozzánk szalad, tőlünk vár vígaszt.

Össszesúgnak a hátunk mögött…

Kisiskolás gyermekünk élete eddig nyitott könyvként tárult elénk. Név szerint ismertük osztálytársait, tudtuk, mikorra várhatjuk haza. Gondjait, örömeit nyíltan megosztotta velünk. Hétvégenként együtt kirándultunk, nem egyszer vendégül láttuk a barátait is ebédre. Mígnem… Lelkesen lépnénk be szobájába egy tál sütivel, ám az ajtó zárva. Belülről. Megriadunk: mi történhetett? Titkol talán valamit? Nyugodjunk meg: a kamaszkor küszöbén természetes, ha gyermekünk magányra vágyik. Nincs rá különösebb oka, mégis a „hagyjatok békén” érzés egyre gyakrabban jellemzi. Óriási változások történnek testi-lelki téren ebben az életkorban, a kitörő jókedv és a hirtelen lehangoltság kiszámíthatatlanul keríti hatalmába. Ő maga sem érti, mi zajlik benne, s időre van szüksége mindezek feldolgozásához. Ha azonban úgy látjuk, társaival szemben is félrehúzódó, nem mozdul ki otthonról, tapintatosan beszélgessünk vele. Ne vallatás formájában, hiszen akkor méginkább bezárkózik. A kérdezgetés helyett meséljünk saját kamaszkorunkról. Ha látja, mi is átéltük ezt az érzelmi hullámvasutat, könnyebben a bizalmába fogad, és a jövőben is számíthatunk őszinteségére.

Rosszul eshet a szülőknek, ha a közös programok, családi nyaralás hallatán a gyermek már korántsem olyan lelkes, mint az elmúlt években. Szívesebben tölti idejét barátai társaságában, órákig beszélgetnek telefonon, SMS-ek sorozata cserél gazdát. Hol kitörő nevetést, hol titokzatos suttogást hallunk, ha kíváncsian közelítünk. Amint felfedezik jelenlétünket, hirtelen elhallgatnak. Ismét elfoghat a féltékenység… Rendszerint alaptalanul. Nem szándékosan zárnak ki életükből, hanem nyíltabban tudják megvitatni problémáikat, örömeiket, kétségeiket hasonló korú barátaikkal. Tőlük nem számítanak bírálatra, kioktatásra, bölcseletekre. Azonos élethelyzetükből fakadóan szövetségesként tekintik egymást.

Mindemellett továbbra is szükségük van a szülőkkel való kapcsolatra! Tapasztalataink megosztásával, támaszt jelentő háttérrel válhatnak csak kiegyensúlyozott felnőttekké. Próbáljunk jó viszonyt kialakítani a barátaival, s ésszerű határokon belül biztosítsunk számukra önállóságot. A túlzott korlátozás ellenállást válthat ki, ám a közösen kialakított szabályok esetén számíthatunk bizalmára, s továbbra is részese leszünk életének.

Színre lép a mindent jelentő Ő

Már a rácsos ágy mellett állva arról elmélkedtünk, milyen lesz, ha felnő. A játszótéren büszkén meséltük anyuka-társainknak, hogy felbukkant az első „lovagja” az óvodában. Húsvétkor nem győztünk ajtót nyitni, annyian sereglettek kislányunkhoz. Fiunk pedig zavartan gyűrte zsebébe a lánynak szóló névnapi ajándékot iskolába menet. Mosolyunk felhőtlen volt, hisz tudtuk, ő azért még jó ideig ragaszkodik a családhoz, tőlünk függ, a szülők pótolhatatlanok.

Egyszer azonban eltűnnek a pólókról a mikiegerek, a rózsaszín táskát vagány hátizsák váltja fel, be kell látnunk: valami véget ért, hogy teret nyisson az újnak. Egy lépéssel a Föld fölött lebeg, mondhatunk bármit, meg sem hallja. Kétségtelen: szerelmes! Vegyes érzések dúlhatnak bennünk: „Milyen szép is volt! Amikor én voltam fiatal!” S megriadunk: „Én már nem vagyok fontos?” Dehogynem! Csak másként. Ugyanúgy szüksége van a szülői háttérre, ahová mindig visszatérhet. Egy régi kínai mondás így jellemzi a gyermeket: „Vendég a háznál”. Vagyis a gyermek nem tulajdonunk, hanem önálló lény, akit szeretetben felnevelünk, s végül képesnek kell lennünk arra, hogy elengedjük. Abban kell megerősítenünk, hogy bármilyen döntést hoz, bármilyen irányt vesz élete, mi meghallgatjuk, támogatjuk. Remények és csalódások sorát éli meg, amíg eljön a nap, hogy ő is hasonló kérdésekre keresi a megoldást – saját gyermekeinek életéről.