Múmiákkal játszik a bájos kalandornő

Luc Besson legújabb filmjével az 1910-es évek Párizsába tesz kirándulást – a történelmi hűséggel persze egy percig sem törődik, az időt és a helyszínt csupán egy őrült kalandhoz használja háttérül. Egy bájos riporternő egy életre kelt ősmadárral és egy seregnyi múmiával kokettál, csak hogy megmentse több éve kómában lévő húgát: játékos, élvezetes agymenés, képregényes megvalósításban.

 

 

Adéle Blanc-Sec a kor ünnepelt írónője, aki afféle női Indiana Jonesként keveredik hajmeresztő kalandokba. Épp csak megfejti a jégbarlang titkát, kiadója máris Peruba küldi, hogy a majákról írjon – az önfejű kalandornő ehelyett azonban Egyiptomba utazik, hogy feltámasszon egy múmiát, aki segíthet neki húga életre keltésében. Párizsban közben kikel egy több millió éve tojásban szunnyadó pterodaktilusz, aki elsőként épp egy szépreményű politikus és szeretője halálát okozza. A politikai elit pánikba esik, és halálra ítéli az ősmadár megjelenéséért felelős, zseniális tudóst, aki Adéle-nak segített volna terve kivitelezésében.

 

 

Besson egy percig sem veszi komolyan magát

 

Mint minden hasonló filmben, az Adéle és a múmiák rejtélyében is egymást követik a hajmeresztő üldözéses jelenetek, és – az izgalom fenntartása érdekében – a történet is fordul párszor. Az amerikai kalandfilmekhez képest Luc Besson alkotása azonban üdítően játékos, még arra is képes, hogy önmagán nevessen: a minden szorult helyzetből ügyesen távozó Adéle öt-hatféle álruhát ölt, hogy (börtönőrként, apácaként) kiszabadítsa a tudóst a fogházból, de sehogy sem sikerül neki. Mikor végre kinyitja védence celláját, az közli vele, hogy menjen vissza később, éppen aludni készült.

 

Van persze a filmben főgonosz és ártatlan szerelmi szál is, de mindkettő hasonlóan karikírozva jelenik meg. Adéle ősi ellenfele, Dieuleveult egy rothadó fogú, zsíros hajú férfi, csúnyaságában inkább emlékeztet képregényhősre, mint hús-vér emberre; az írónőért rajongó Andrej Zborowski pedig egy málészájú fiatalember, aki zavarában saját vezetéknevét is képtelen kimondani – így persze nem lesz köztük semmi, a kalandornő megenné reggelire. (Adéle figurájában amúgy is van valami sterilség, nélkülöz minden szexualitást, ami még az egyetlen meztelen jelenetben is visszaköszön.)

 

 

Visszaköszön az eredeti képregény látásmódja

 

A szereplők és a helyzetek karikírozása persze nem véletlen, hisz Adéle Blanc-Sec eredetileg a franciák ünnepelt képregény-rajzolójának, Jacques Tardinak a szülötte. Ezért van az, hogy a szereplők egy-egy tulajdonságát aránytalanul felnagyítja a film, a pterodaktilusz ügyében nyomozó rendőrnek például hatalmas fülei vannak, egy másik karakter pedig óriási krumpliorral vigyorog a kamerába. Ugyanígy képregényszerűek az akciók is, amelyek a valóságban elképzelhetetlenek lennének. 

 

Az Adéle és a múmiák rejtélye játékosságát tovább fokozza az Amélie csodálatos életére emlékeztető narráció (amely összekapcsolja a távoli dolgokat, és folyamatosan hangsúlyozza a véletlen szerepét), valamint egy-két, a jelenkori Franciaországra reflektáló kiszólás – a múmiák a Louvre körül sétálgatva megállapítják például, hogy milyen jól nézne ott ki egy piramis. Bolondos, komolyan egy percig sem vehető filmet kapunk tehát, amelynek záró jelenete már nyilvánvaló módon utal a folytatásra is.