Csillagtallérok: Válogatás a legszebb Grimm-mesékből – interjú a fordítóval

2021 őszén jelent meg a Móra Kiadó gondozásában a Csillagtallérok – Válogatás a legszebb Grimm-mesékből című gyűjtemény. Perczel Enikővel a kötet fordítójával beszélgettem a mesék aktualitásáról, a fordításról, a  nyelvezetről, hogy a mai világban miként tud újra és újra megújulni a Grimm-hagyomány. 

 

A kötet Wilhelm és Jakob Grimm Kinder- und Hausmärchen című, először 1812-ben megjelent válogatásán alapul. Mit gondolsz, a 210 év alatt változott az emberek mesékhez való viszonyulása?

 

 

            A régi világban a népmese szóbeli, élő műfaj volt, egy kollektív élmény. Az emberek többsége nem tudott írni-olvasni. A mesék szájhagyomány útján terjedtek; a      mesélő – “homo narrans” – előadói habitusával, sajátos nyelvi ízeivel, mimikájával, gesztusaival, hangsúlyaival, írói tálentumával keltette életre a történetet. Minden mesemondó született előadóművész volt, de nem hivatásszerűen, csak adottságából kifolyólag. Nem létezett két egyforma előadás, a repertoár tehát változatos volt, egy falu lakói képezték az állandó közönséget és a mesemondó mint a helyi televízió, színház, mozi jelent meg.     

Ma nem a szóbeliség, hanem egyrészt az írásbeliség, másrészt a filmes feldolgozás jellemzi a meséket.

Egyrészt írók írják, az ő fantáziájuk, egyéniségük, világlátásuk, írói stílusuk kelti életre; képi világát pedig az illusztrátorok fantáziája, egyénisége, stílusa. Az olvasva mesélés persze ugyanúgy lehet közösségi élmény: ha a szülők, egyéb családtagok, vagy óvónénik olvassák a legkisebbeknek, ki-ki előadóművészi tehetségéből fakadóan. 

Másrészt a műmeséken túl virágkorát éli a mesék filmes feldolgozása is. Itt már a szöveg és a látvány mellett ismét megjelenik a mesében az ember: a színészi játék.

 

Szerinted ki(k)hez szólnak a mesék?

 

Mindannyiunkhoz. Minden mese egy főhős élettörténetét meséli el. Mi emberek is  szeretünk úgy tekinteni az életükre, mint egy mesére. Megszületünk adott körülmények közé, de lehetőséget kapunk fordítani a sorsunkon: elindulunk az utunkon, kapunk hamuba sült pogácsát, mindenféle útitársat, segítséget, varázstárgyakat és ha tudunk élni a lehetőségeinkkel és derekasan helyt állunk, jók maradunk, jutalom vár bennünket utunk végén – bár így lenne!   

Míg a többi irodalmi alkotásban olyan történetek szerepelnek, amik a valóságban  akár meg is történhetnének, addig a mesében csoda történik. Ettől mese a mese. Olyan vágyaink válnak valóra benne, amik az életben sajnos a legritkább esetben, ha egyáltalán. A szegény ember legkisebb fiából király lehet, a csúnya lányból százszorszép királyné, a békából dalia, míg a gazdag emberből földönfutó, a gonosz mostohából porfelhő, a gőgös lányból szurkos cseléd. 

A mese egy világkép, egy morális iránytű is, olyan ideális világ, amelyben a jó elnyeri méltó jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését. A morális tanítás mellett a régi időkben edukációs szerepet is betöltött: így örökítették át nemzedékről nemzedékre a túléléshez szükséges különböző életstratégiákat. 

 

Már a Grimm-fivérek is kaptak olyan megjegyzéseket, külső visszajelzéseket – ahogy írják egyik kötetük előszavában – amik a szövegek brutalitása ellen szólnak. Ők mégis sok helyen megtartották ezeket az elemeket (pl.: Hamupipőke mostohatestvéreinek lábcsonkítása, vagy megvakulása). Te hogyan álltál ezekhez, volt esetleg olyan, amit megváltoztattál volna?

 

A népmese közel sem mindig happy. Sok felnőtt gondolja úgy, hogy a mesékben előforduló tragédiákról, felkavaró fordulatokról nem szabad tudniuk pici gyermeküknek, csak bizonyos életkor felett, amikor már elég éretté válik a személyiségük, hogy feldolgozzák az igazságtalanságokat, kegyetlenségeket. De melyik ez az életkor és vajon nem késő-e nagyobb korban szembesülni mindezzel?  

Itt kanyarodnék vissza az edukációs szándékhoz: a túléléshez szükséges életstratégiák és az erkölcsi szabályok átörökítéséhez. A tragikus fordulatok, teszik hitelessé ezeket a történeteket, az emberi sorsokat. Ezen keresztül tud többet tanulni egy gyermek az emberi természet bugyrairól, a saját személyiségéről, az empátiáról… Ezen keresztül tud felkészülni a mesebeli élet földi mására: a kihívásokra, akadályokra, próbatételekre, a bonyolult emberi kapcsolatokra.

Én nem szépítettem ezeket a horrorisztikus jeleneteket, de ahol lehetőség volt rá, igyekeztem a gyerekek számára meseszerűen és humorosan megfogalmazni: 

Példa a Hamupipőkéből:

“Das Mädchen hieb die Zehe ab, zwängte den Fuß in den Schuh, verbiss den Schmerz und ging heraus zum Königssohn.”

“A lány lenyisszantotta a nagylábujját, beletuszkolta a lábát a cipőcskébe, és fogát összeszorítva kiment a királyfihoz.”

A lenyisszantotta szó hangulata és a kicsinyítő képzős cipőcske talán könnyebben feldolgozhatóvá teszi a horrorisztikus lábcsonkítást. 

Másik példa a Hófehérkéből:

“Der Koch musste sie in Salz kochen und das boshafte Weib aß sie auf und meinte, sie hätte Schneewittchens Lunge und Leber gegessen.”

“A gonosz némber sós lében megfőzette  a szakáccsal, majd azzal a tudattal fogyasztotta el, hogy Hófehérke tüdejét és máját eszi.”

Itt a nő, asszony: némber szinonimájával próbáltam kicsit elidegeníteni a kegyetlen mostohát.   

 

A szépen csengő Csillagtallérok cím már rögtön felhívja magára a figyelmet, és mint kiderül, ez a kevésbé ismert mese is olvasható a kötetben. Tudatos választás volt, hogy ez kerüljön előtérbe?

 

Az eredeti német kiadásnak nem ez a címe, sőt egyáltalán nem Grimm-mese a címe. Dóka Péter főszerkesztővel közösen esett a választásunk a Csillagtallérokra. Egyrészt nagyon szép maga a mese, a morális tanítása. De ahogy mondod, a szó is gyönyörűségesen cseng, és jelenti együttesen is a meséket. 

 

Támaszkodtál fordító-elődeid munkáira?

 

Rónay György fordításait olvastam újra a Móra Kiadó régi kiadásaiban: az én gyerekkori könyveimet. Ismét rácsodálkoztam, milyen zseniális fordító volt, irigylésre méltóan csak úgy zubog a csodálatos szövege, teljesen elvarázsolt. Viszont ezek sem a teljes mesék, ki vannak hagyva belőle a kellemetlenebb jelenetek.

Rengeteg mesegyűjteményem van, a magyar népmesékre támaszkodtam. A mesei sztereotípiákra, formulákra, a költői szóképekre, állandósult szókapcsolatokra. 

Egy példa A hét holló című meséből: “Nun ging es immerzu, weit, weit… “

Ennek magyar népmesei sztereotípia megfelelői: 

“Ment-mendegélt, messze-messze… /  Ment, mendegélt, hetedhét ország ellen… /  Ment, mendegélt, hegyen, völgyön, sík mezőkön keresztül…”

Én ezt a formulát választottam:

“Ment, mendegélt, hét nap, hét éjszaka, hét szempillantást…”

 

Mit mondanál, mi állt elsősorban a fordításod középpontjában? Az érthetőség, a mai magyar köznyelv? Mennyire játszott szerepet a gyermekbefogadó, a gyermeki megértés?

 

Egyértelműen az érthetőség, a játékosság és a humor. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy van otthon egy tesztolvasóm: a 11 éves kisfiam.

 

Korábbi fordításokban különböző megoldásokkal is találkozhatunk, elsősorban a névválasztás kapcsán. Piroskát Pirosbúbocskaként, Jancsit és Juliskát Jánoska és Margitka néven ismerhetjük meg például Márton László 1989-es fordításában. Te mennyire kívántad a már ismert formulákhoz tartani magad? Mit gondolsz, a sokszor címekben is megjelenő nevek befolyásolhatják a mese fogadtatását?

 

A Grimm-testvérek mesegyűjteménye egységes írói alkotás, Adamik Lajos és Márton László csodálatos és szöveghű fordításában a teljes gyűjtemény megjelent a Magvető Könyvkiadónál, az eredeti Ludwig Richter-illusztrációkkal.    

De nagyon komoly küzdelem a magyar köztudatban meghonosodott elnevezések helyett újakat bevezetni. Híres példája ennek Csehov Cseresznyéskert című darabjának esete: eredetileg Meggyeskert a címe, de Kosztolányi Dezső javaslatára a szebben csengő Cseresznyéskertre keresztelték. Manapság egyre több színház tűzi műsorra Meggyeskert címen, de a jegyvásárló néző nem hajlandó megszokni, tekintete átsiklik a Meggyeskert fölött, makacsul ragaszkodik a Cseresznyéskerthez…  

A Móra Kiadó kifejezetten gyermekeknek szánta a Csillagtallérokat. Dávid Ádám szerkesztővel úgy döntöttünk, hogy a közkedvelt elnevezéseket fogjuk használni: Jancsi és Juliska, Piroska… 

A Rapunzel esetében volt csak dilemma, mert ez a mese nem a régi magyar mesegyűjteményekből vált köztudottá nálunk, hanem a Disney-mesefilmből. Végül megtartottam állandó eposzi jelzőként az aranyhajút – így született meg Aranyhajú Raponc. 

 

Volt kedvenc meséd, akár fordítási szempontból?

 

Nem tudnék egyet kiemelni. Mindegyik kedvenc. 

 

Ma már rengeteg Grimm-mese feldolgozásával találkozhatunk, legismertebbek a Disney egész estés filmjei. Azonban, ha ezeket összevetjük az eredeti, lejegyzett változatokkal sok helyen jelentősen eltérésekre figyelhetünk fel. Hogy látod ezt a mai helyzetet, érdemesebb inkább visszatérni a gyökerekhez?

 

Nagyon sok kiadvány jelenik meg a mesefilmek alapján, közöttük szomorúan silány, értéktelen példányok, színvonaltalan szövegekkel, ahol a legtöbb esetben fel sincs tüntetve se az átíró, se a szerkesztő… 

A Grimm-mesék esetében nem kérdés, hogy egyértelműen a gyökerekhez kell visszatérni, újra és újra kiadni a csonkítatlan meséket, új és új fordításokban.  

 

Ezek a modern feldolgozások szinte már felülkerekednek a korábban ismert meseváltozatokon. Számodra volt olyan történet, amit máshogy ismertél és a fordítás során találkoztál először ezzel, a régebbi alakjával?

 

Számomra nem, azonban lehet, hogy sok olvasó most fogja megtudni, hogy a békát nem csókolgatni kell, hogy királyfivá változzék, hanem jól falhoz csapni.

 

 

Pintér Alma