„Van akinek az élet kell, van, akinek a könyvek” – mondta Füst Milán. Popper Péternek mind a kettő kellett. Szülőként, tanárként az a feladatunk, hogy zűrzavart keltsünk a fejekben,… aztán jó kérdéseket feltéve ne fogadjuk el azokat a válaszokat, amelyek egy igazságot hirdetnek – igazithatna még egyet az idézeten a nemrég elhunyt népszerű pszichológus.
Kóválygok a Millenárison, kezemben a program füzettel, amelyben jó előre aláhúztam melyik teremben kit szeretnék meghallgatni. Nagy a nyüzsgés, sok az ismerős, óriási a kínálat, bennem mégis hiányérzet van. Állandóan előrelapozok a programban:
„Vasárnap április 25. 14:00-15:00 Márai Sándor terem Izraeli díszvendég: Tűz a hegyen – Izraeli napló és elmélkedések Popper Péterrel Sziebig Tímea beszélget.”
Hiába forgatom, gyűröm a füzetet, olvasom századszor is, … ez a beszélgetés elmarad. Nincs kivel pörölni, hogy … Popper Péter meghalt.
|
„… Te, Olvasóm – ha vannak halottaid – nem lázadozol az ellen, hogy a tárgyak mennyivel túlélik az embereket?
Apám már sehol sincs, de a töltőtolla itt fekszik az íróasztalomon. Anyám kozmetikai tégelye a polcomon van, és kedvenc szőnyegén járok. Te Isten, tárgyak istene, kellene már egy igazi Isten nekünk embereknek is, aki megőriz bennünket a rohamos öregedéstől, a tönkremenés, a betegségek megaláztatásaitól és a gyötrelmes haláltól.
Pilinszky írja:
Saját végeddel kérdelek: a gőggel égő évek, az olthatatlan büszkeség, ha végül úgyse véd meg, az egész életünk mit ér? „
( Ők én vagyok 103.o. SAXUM 2003.) |
| Popper Péter egyik utolsó levelét a 168 Órának írta |
|
Márai azt kérdezte: össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Én azt kérdezem: össze tudod-e még rakni a családot, engem? A nagypapákat, a nagymamákat, az unokatestvéreket, az orvosokat, a rabbikat, az Aréna úti meg az apostagi és az Ercsiben egykor működött zsinagógát? A péntek estéket, a hosszúnapot, a purimi és a hanukai játékokat.
S mert a közelmúltban történt valami velem, megkérdezem: vajon jól emlékszem-e Lucifer kérdésére Ádámhoz? Nos, vitéz uram! Nem borzogat egy kissé furcsán a torz képű halál hideg szele?
És én felelek: borzogat
Nagypéntek éjszakáján túlságosan hirtelen és agresszíven ért az, amit Déry a végzet végső ebtámadásának nevez. Szívroham, gyomorvérzés, vesevérzés, általános ízületi gyulladás egyidejűleg. Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk.
De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből. Kol Nidré könyörgésének megfelelően minden esküt, fogadalmat, elkötelezettséget érvénytelennek, tévedésnek nyilvánítani.
Kérésemre Kati jól működő barikádot szervezett körém. Csak egy őrült nőnek sikerült telefonon áttörnie. Előadást akart. Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?
Különben jól vagyok.
Péter |
Barátaim, fiam, lányom, szerelmeim, munkatársaim, szétszórt rokonaim, akik még itt-ott megtalálhatók vagytok, Magyarországon és a világ legtöbb országában, egyre magányosabban és egyre öregebben. A történelem által széttaposott öt nagy család, a Popperek, a Mandelek, a Najovitsok, az Ádlerek és a Buriánok maradványai. S a periférián még a Spitzerek. Kik ezek az emberek? Főként magyar, német, cseh, erdélyi származásúak, akikből az első világháború idején a honvédség hősei, majd a fasizmus alatt a zsidóság halottai lettek.
Sorait olvasva vele vitatkozom. Nem hiszem el neki, hogy a hallállal beszélgetve, a végső csöndre várva, az eltűnéséhez kéri megértésünket. Ő sosem fog eltűnni.
„Amikor az ember néha fülel elhangzott szavai után, meghökkenve tapasztalhatja, hogy tulajdonképpen nem ő szólt, hanem „valaki belőle”. – vallotta magáról, kedvenc íróira utalva. Én meg az ő gondolatait idézem úgy, mintha az enyémek lennének. De nem hiszem el neki, hogy:
„A múlt már nincs. A jövő még nincs. Egyetlen valóság: a jelen”
Nemzedékeket tanít eligazodni az Élet (és halál) dolgaiban – halála után is – múlt, jelen és jövő időben. Popper Péter szellemi útmutatónk volt, van és lesz.
A műveltségről
„Hogyan lehet művelt az ember?
– Úgyhogy olvas
– És azután?
– Elgondolkodik azon, amit olvasott.
– És azután?
– Megint olvas
– És?
– És … nincs tovább! Csak jönnek végtelen sorban a „megint”-ek. Ha szerencséje van, ez így tart mindhalálig.”
Jól emlékszem, – szinte napra négy évvel ezelőtt a XIII. Könyvfesztiválon – az „Ők – én vagyok” bemutatóján, így kezdtük a beszélgetést, ami másfél órás szórakoztató Popper irodalom – önismereti kurzussá vált. Rajongva mesélt a „belé költözött” írókról, akiktől többet tanult, életről-, halálról, mint kazalnyi tudományos szakirodalomból, vagy a valóságból.
„…Az „ŐK” az a 33 legfontosabb könyv, amit magamban hordozok, ők formáltak engem leginkább Popper Péterré….annyit gyúrtak, változtattak rajtam – közismert dühös emberen -, hogy mikor azt játszottuk, hogy ki milyen állat szeretne lenni, én az örvösmedvét választottam.
-Miért?-
Mert hatalmas állat, és mégsem húsevő.”
Dühös ember volt?
A gyáva, kockázatokat kerülő, „korán záró” a magával (az élettel) „spórolókra” igen. Sokszor leírta, elmondta, szinte mániákusan ismételte,…
: … az volt a célom, hogy minél nagyobb zűrzavart tudjak kelteni a fejekben, …nincs egy és oszthatatlan igazság. (0,55 mp)
A hatások eredete és mikéntje érdekelte. Azt vallotta, hogy az elvek, nézetek eszmerendszerek arra valók, hogy felépítsük, és hagyjuk összedőlni őket. Aztán újra építsünk fel magunk egy világképet és az is hadd dőljön össze, és újra …és újra.
Ha ezzel telt el az élet, akkor jól telt el.
Popper Péter élete jól telt. Az élettel betelve halt meg. Nem hagyott maradékot.
Popper kalandor volt, minden könyve egy kalandregény és mind arról szól , hogy az életünket ne túlélni, hanem átélni akarjuk, hogy nem az élet hossza, hanem a minősége a fontos, ne a válaszokat, a kérdéseket keressük.
A szülő kérdezzen
„Ajánlom ezt a könyvemet APÁMNAK, aki nyolc éven át úgy tett, mintha nem tudná, hogy a táskám regényekkel van teletömve – és nem a gimnáziumba megyek, hanem a Gellérthegy oldalába, olvasni-, s megadóan írta alá rettenetes bizonyítványaimat.
Így hát titokban a szövetségesem lett: mintha sejtette volna, hogy ez az átolvasott nyolc év teremti meg művelődésem altalaját, ami mindig termékeny maradt….ma is jórészt ebből élek.” – („Ők – én vagyok” 7.o)
A felnőtt szülőként maga is nyitott, vannak kérdései, el tudja viselni a bizonytalanságot az élet dolgaiban, és kész a kalandra.
Miről szólnak a jó könyvek?
Rólunk. Megmutatják, hogy kik és mik vagyunk, s hogy mivé kellene válnunk: Vagyis hogyan kellene élnünk a világban.
A könyvek, történetek, sorsok tükröt tartanak, – ha van bátorságunk – saját esendőségünket, hibáinkat, jellemünk csorbáit is megláthatjuk. Popper bátor volt.
|
„…amennyire zseniális írónak tartom Hemingwayt – és mindig újra olvasom, különösen a novelláit – , a karakterében érzek valami disszonanciát. Valami azt súgja nekem, hogy itt túlkompenzált szorongásról van szó, és ezt tudta önmagáról.
Egész életét és művészetét arra szánta, hogy férfias keménységét bebizonyítsa magának és a világnak…….
S mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy ez az ember a szíve legmélyén aggodalmaskodó volt, és élete pedig halálos küzdelem az önféltés ellen.
Szerénytelenség önmagamat Hemingwayhez hasonlítanom, de ugyanezért volt és van sok bajom magammal. Ugyanis az én életem, állítólagos helytállásaim, elvhűségem, hajlandóságom – hogy minden kockázatot vállalva szétrúgjam a világot magam körül, elengedjek mindent, ami fontosnak tűnt számomra – ugyanennek az önféltésnek a megtagadásából származnak. Talán ezért ismertem fel a Hemingway által újra meg újra megteremtett atmoszférában a rokon-vonást. Szégyellni kell ezt a belső küzdelmet? Dehogy, még büszke is lehetne rá az ember. De szeretni? Jobban szeretnék „egyanyagú” lenni, a legbelsőmig kemény és bátor. Ezt a kamasz fantáziámat megőriztem, és sokat kínlódtam miatta.” (Ők – én vagyok 190.o. Hemingway Az öreg halász és a tenger)
|
Egyetemista koromban a „Belső utak könyve” volt a „bibliám”. Mindegyik könyvét olvastam, tiszteltem és csodáltam tudásáért, energiájáért, stílusáért. Irigyeltem bátorságát, kockázat vállalását, hogy mert kalandozni, változni, kérdezni és önmagának is ellent mondani. …Ma, öt-unokás nagymamaként – is sokszor azon kapom magam, hogy néha úgy idézem a gondolatait, mintha az enyémek lennének.
Noha számtalanszor leírta, elmondta, hogy célja a „zűrzavart kelteni”, – nincs tökéletesség, csak rendetlenség – az élet dolgaiban, a rendetlenségben iránytű volt. És hiteles. Mert igaz, sokszor többféleképpen is elmesélte ugyanazt a történetet, minden variáció valamilyen felismeréshez vezetett. Hatalmas műveltségével és gondolkodva – kérdező, belső utakon szerzett élményeit megosztó írásaival – a pszichológia és az irodalom, a tudomány és a művészet egyaránt gazdagodott.
Hitte és hirdette, hogy az ember kultúrát teremt, és a kultúra teremti az embert.
Legyen az első hozzászóló