Kisdiónak első alkalommal csak
a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat
kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt.
Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad
a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három
sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától,
nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az
ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta
nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy
megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.
És Kisdió
egyre ügyesebben művelte a kapok-kapok játszmát. Lassan megsemmisültek, semmibe
vesztek körülötte a tárgyak, az állatok, a növények, és helyüket elfoglalta az
áruk. Minden esetben azonnal felkínálta veszteségét a nagyapjának, nagyanyjának,
azok pedig rendre busásan kárpótolták, kifizették. Pénzre váltották
sajnálatukat. És mivel mind erősebben éreztek együtt vele, mindig többet és
többet adtak. Eltörött mobiltelefonra, egyszer, kétszer, háromszor. Több ízben
ugyanarra a kettérepedt gitárra. Később a laptopban is tönkrement az alaplap. Számtalan
szervizét állták. Miközben rettegtek. Próbáltak nem belegondolni, ugyan mi fog
még eltörni, és hol a vége, miféle borzalom. Ki vész el, ki-mi semmisül meg
unokájuk kezén legközelebb. A lelkük mélyén érezték, hogy egészen mást kellene
tenniük, de képtelenek voltak nem fizetni. Ha a nagyfiú megjelent, gyorsan
megvásárolták legújabb sérelem-kívánságát. Nem bíztak abban, hogy enélkül is
velük marad. Rettegtek Kisdió döntésétől, első szabad, önálló döntésétől. Mióta
egyetlen gyereküket, Nagydiót elragadta a halálos betegség, azontúl az
árvájához igyekeztek bármi áron szorosan kötődni. Ahogyan unokájuk is igyekezett
megbüntetni őket. Egyszerűen képtelen volt nem bejelenteni újabb sarcát arról,
mi ment éppen tönkre, a jó öregek pedig fizettek, mint a katonatiszt. A fiú nem
tudott már nem kérni és ők képtelenek voltak nem adni. Úgy emlékeztek, Nagydió
halála napján varázsolta el őket a gonosz varázsló és azt hitték, soha nem
törik meg az átok. Aztán a Kisdió születésnapján mégis történt valami. Pedig
ugyanúgy léptek be a szobába, ahogyan az elmúlt években tették. Kezükben a
tortával, sercegtek rajta a gyertyák. Nem akartak hinni a szemüknek. Odabenn az
ünnepelt szétrakta az összes eddig tőlük kapott ajándékát. Mindegyikre
rágombostűzte az árukat. A számok csúfosan világítottak, nem is látszott, mi
van mögöttük, csak az, mi mennyit ér. A szárazra halt levegőből hiányzott az
élet. Valaki élete, mindhármuké. És ezt a múzeumi mozdulatlanságot már nem
lehetett elviselni. A nagyapa egyszer csak megfordult és kiszaladt a szobából. Kisvártatva
egy régi, féltve őrzött fotóval tért vissza. Ezen a megkopott, gyűröttes képen
még együtt volt a család. Nagydió az öléből tette le Kisdiót, aki fülig érő
mosollyal az arcán éppen futni készült nagyapja és nagyanyja felé. Azok meg fiatalosan
leguggoltak a fogadásához, kitárták karjukat.
a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat
kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt.
Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad
a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három
sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától,
nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az
ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta
nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy
megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.
És Kisdió
egyre ügyesebben művelte a kapok-kapok játszmát. Lassan megsemmisültek, semmibe
vesztek körülötte a tárgyak, az állatok, a növények, és helyüket elfoglalta az
áruk. Minden esetben azonnal felkínálta veszteségét a nagyapjának, nagyanyjának,
azok pedig rendre busásan kárpótolták, kifizették. Pénzre váltották
sajnálatukat. És mivel mind erősebben éreztek együtt vele, mindig többet és
többet adtak. Eltörött mobiltelefonra, egyszer, kétszer, háromszor. Több ízben
ugyanarra a kettérepedt gitárra. Később a laptopban is tönkrement az alaplap. Számtalan
szervizét állták. Miközben rettegtek. Próbáltak nem belegondolni, ugyan mi fog
még eltörni, és hol a vége, miféle borzalom. Ki vész el, ki-mi semmisül meg
unokájuk kezén legközelebb. A lelkük mélyén érezték, hogy egészen mást kellene
tenniük, de képtelenek voltak nem fizetni. Ha a nagyfiú megjelent, gyorsan
megvásárolták legújabb sérelem-kívánságát. Nem bíztak abban, hogy enélkül is
velük marad. Rettegtek Kisdió döntésétől, első szabad, önálló döntésétől. Mióta
egyetlen gyereküket, Nagydiót elragadta a halálos betegség, azontúl az
árvájához igyekeztek bármi áron szorosan kötődni. Ahogyan unokájuk is igyekezett
megbüntetni őket. Egyszerűen képtelen volt nem bejelenteni újabb sarcát arról,
mi ment éppen tönkre, a jó öregek pedig fizettek, mint a katonatiszt. A fiú nem
tudott már nem kérni és ők képtelenek voltak nem adni. Úgy emlékeztek, Nagydió
halála napján varázsolta el őket a gonosz varázsló és azt hitték, soha nem
törik meg az átok. Aztán a Kisdió születésnapján mégis történt valami. Pedig
ugyanúgy léptek be a szobába, ahogyan az elmúlt években tették. Kezükben a
tortával, sercegtek rajta a gyertyák. Nem akartak hinni a szemüknek. Odabenn az
ünnepelt szétrakta az összes eddig tőlük kapott ajándékát. Mindegyikre
rágombostűzte az árukat. A számok csúfosan világítottak, nem is látszott, mi
van mögöttük, csak az, mi mennyit ér. A szárazra halt levegőből hiányzott az
élet. Valaki élete, mindhármuké. És ezt a múzeumi mozdulatlanságot már nem
lehetett elviselni. A nagyapa egyszer csak megfordult és kiszaladt a szobából. Kisvártatva
egy régi, féltve őrzött fotóval tért vissza. Ezen a megkopott, gyűröttes képen
még együtt volt a család. Nagydió az öléből tette le Kisdiót, aki fülig érő
mosollyal az arcán éppen futni készült nagyapja és nagyanyja felé. Azok meg fiatalosan
leguggoltak a fogadásához, kitárták karjukat.

Legyen az első hozzászóló