Apám kakasa

Azt gondolom, nincs olyan iskolai osztály széles e hazában, ahol legalább egy valaki el ne sütötte volna a gyenge poént Petőfi Sándor örökbecsű Anyám tyúkja verse nyomán: apám tyúkja. Elég gyenge poén, mert mindenkinek eszébe jut – még Bruckner Szigfridnek is -, de gyenge azért is, mert ha anyám helyett apám, akkor a tyúkja helyett kakasa. Hanem immár az „apám kakasa” is csak plágium lehet Lackfi János és Vörös István nyomán. Ettől persze az még kérdés marad, hogy ez a poén mennyire erős.

Mielőtt abba a hibába esem, hogy úgy írok valamiről, hogy azt feltételezem, hogy mindenki tudja, hogy miről van szó, röviden a lényeg: megjelent egy könyv, benne klasszikus magyar gyerekversek – Arany Jánostól Zelk Zoltánig -, és azok változatai két nagysikerű kortárs író – költő tollából.

6:3

Az egy nyelvet beszélő emberek csoportja, még messze nem nemzet. Azzá csak attól válhat, hogy közös emlékezete, kultúrája van, s abban közös találkozási pontok, melyeket mindenki – nem csak ismer, hanem tud. Ilyen számunkra például a 6:3. Elvileg az Apám kakasa című kötetben szereplő klasszikus (gyerek)versek is kivétel nélkül ilyenek mind. Gyakorlatilag viszont nem kivétel nélkül, mert egyre több felé oszlik a figyelem, és sajnos egyre kevesebb vers fészkeli be magát kiirthatatlanul a buksi fejekbe. Ezen mindenképpen segíthet ez a kötet, hiszen a „kötelezően tudni való” gyerekversekből jókora csokorra valót gyűjtött egybe. Mindenképpen közte az a tíz-húsz, amit tényleg mindenki tud, vagy legalább ismer, aztán ott van még negyven, amit ismerni kell(ene). Kiváló lehetőség megismerni ezeket, akár megtanulni is. De gyenge poén lenne klasszikus verses antológiaként méltatni a könyvet.

Erős poén – gyenge botrány

S imígyen visszakanyarodva a nyitó sorokhoz, hogy a poén minőségét keressük, ez a könyv egy erős poén. Nem is a benne szereplő verseket illetően, hanem maga a könyv az, s nem úgy, mint vicc, s nem is úgy, mint fricska. Sokkal inkább, mint ötlet, mint nagy dobás, amire pedig fel kell figyelni. Ennek nyomán azonban van bennem némi csalódottság. Úgy érzem, kevesebb figyelmet élvez, mint az elvárható. Be kell persze látni, hogy a széles közönség számára bármely irodalmi műnek kisebb a respektje, mint egy „bulvárceleb” szombat estéjének, de lehet ezen segíteni. Az év elején egészen szépen átjött például a médián az Egri csillagok – s a többi – „megrövidítése”. Annak kapcsán nem kevesen felhorgadtak, s keltették a hírét szépen. Még olyan elmélkedés is megjelent, melynek szerzője szinte irodalmi Armageddont vizionálva, már előre felháborodott az Anyám tyúkja lehetséges megcsonkításán (értsd átiratán, lebutításán, stb.). Most tehát, hogy íme a kötet egy ilyen címmel és tartalommal, az ember várná a hangosan fortyogó botrányt: „De kérem! Itt József Attila Mamáját nem átallottak Nyanyának írni!!!” Ehhez képest hallgat a mély, legfeljebb ha eperfa bólintgat. Skandallum. Hogy az oka mi lehet, csak találgatni van mód. Egyrészt ugyanis azt egészen nehéz elképzelni, hogy Lackfi János és Vörös István csak és kizárólag értő fülekre talált művével. Bár így lenne – de azt hiszem ez kizárt. Aggasztó gondolat ezzel szemben, hogy a versek iránti fogékonyság olyan alacsony fokú – szemben a fent említett regényekkel -, hogy csak vállrándítás követi a változatokat. Inkább nyugtatom magam azzal, hogy nagyon nyár van, s ezért nem születnek az írások, és reménykedem, hogy az uborkaszezon múltával valami azért megmozdul. Persze az is lehet, hogy a két szerző túlontúl tisztelettel bánt az eredeti művekkel – például változatlan formában megjelentek a kötetben azok is, tovább jelzik, nem átiratokról, hanem változatokról van szó -, s ezért a nagy megértés az Apám kakasa körül. Én mindenesetre is úgy gondolom: tessen körüle botrányt kelteni, hogy sokkal többen vegyék észre és vegyék kézbe. Aztán, aki így, az fortyogjon rajta dühösen – aki meg úgy, az dobjon hátast.

Nem így irtok ti

Amennyiben része a kollektív tudatnak, nemzetformáló emlékezetnek Karinthy műve, akkor nem kell leírnom, hogy mire utaltam a bekezdés címével, mert mindenki tudja. Ahogyan azt is, hogy az a költőtársak stílusát kifigurázó, szeretettel teli paródiakötet. (Ha nem az, akkor is mindenki ezt tudja, mert ezt tanította (tanítja) az iskola.) Szemben ezzel viszont senki ne gondolja, hogy az Apám kakasa valami hasonló. Hogy akart-e volna az lenni, nem tudom, de kötve hiszem. Ami benne van, az nem olyan. A hasonlóság csak annyi, hogy ez a könyv is mestermű. Alkotói könnyed eleganciával szövik és szabják a szavakat az eredeti mintához, s nem átallanak új gondolatokat csempészni az eredetiek helyébe. Mondhatni oktatják mesterségbeli tudásukat, akik nem mellesleg mindketten tanáremberek is. De ha ideírom, hogy tankönyv, akkor meg az én fejem lesz leharapva. Joggal, mert rögvest félreértődik, holott amire én gondolok, más tőről fakad. Magáról a kötetről, az eredeti versekhez való viszonyulásról van ugyanis szó, ami pedig olyan erős tanulságot sugall, olyan mintát kínál követésre, amit el kell(ene) sajátítania mindenkinek: értse, hogy a vers lényege nem az, amit a bebiflázandó tankönyvi elemzés tartalmaz („a költő azt akart mondani, hogy…”) – hanem amit az olvasóból, saját magából a vers kivált. Tessék szabadon értelmezni, megélni, átértelmezni, élni vele. Arra való a vers, az általa elvetett gondolat. Mint egy mag. A dolga, hogy kicsírázzon, sarjadjon és növekedjen, minden egyes különböző táptalajon – azaz minden egyes emberben – másként, és mássá. (Ennek metódusa részletekbe menően megismerhető Lázár Ervin – Bab Berci kalandjai című meséjében, Pálinkós Gyurka mellékes költő történetéből). És végül, ha tetszik tudni bravúrosan ritmikába, rímbe szedni, s a verslábakkal nem belebotlani a jambusokba – akkor az a pálya is szabad. Új verset írni az eredeti nyomán. Lehet botrányosat, vicceset, szakasztott olyat, vagy teljesen másikat is alkotni, és kötetté hizlalni is. Csak címnek adni azt, hogy Apám kakasa, azt nem szabad, mert az innentől már gyenge poén.