Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy összefoglaljam azt, amit a játékbabákról és a velük kapcsolatos véleményekről, a belőlük kiinduló nevelési „elvekről” gondolok, illetve amit ezekkel kapcsolatban tapasztalok. Eddig csak elvi síkon tudtam kiállni a véleményem mellett, reménykedtem benne, hogy amit gondolok, az nem alaptalan, és titkon bíztam benne, hogy sikerül megvalósítani a lehetetlent. Mára kiderült, hogy a „lehetetlen” nem is lehetetlen, sőt igen egyszerű, és nem kell hozzá zseniális szülő, sem pedig csodagyerek. No, de miről is van szó?

Még pici volt az első gyermekünk, amikor meglátogattam egy kedves kolleganőmet, akit mint pénzügyi vezetőt ismertem meg. Legnagyobb meglepetésre kiderült róla, hogy gyönyörű babákat varr, saját kezűleg a kislányának. Álomszép babák voltak, amilyeneket korábban sosem láttam. Egy-két alapfogást megmutatott nekem, de úgy gondoltam, mindenképpen szeretnék megtanulni ilyen babákat varrni, hiszen nincs annál szebb, bensőségesebb dolog, mikor egy gyermek az édesanya keze által varrt babával játszik, amibe bele van varrva minden földön túli szeretet is.

Így hát elmentem Solymárra, ahol néhány anyukával együtt megtanulhattuk a babavarrás lépéseit, és megvettem a könyvet, amiből a legapróbb fortélyokat is el lehetett lesni. Akkor döntöttem el, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy a lányaimat megtanítsam arra, mennyit ér egy ilyen baba, és hogy saját maguk lássák be azt, hogy noha ezek a babák versenybe sem szállhatnak Barbival, egyediségükben, eredetiségükben – mivel ilyenek másnak nincsenek – verhetetlenek. Azaz hogy páratlanok – szó szerint.

Barbi már gyerekkoromban sem volt a barátnőm. Szúrt a keze, a lába, anorexiás volt, és tudtam, hogy sosem leszek olyan vékony, mint ő. És egyébként is nagyobb volt a szeme, mint a füle… Valahogy nem lettünk jóban, pedig talán egy két példány nekem is volt belőle.

Amikor elkészültek az első saját babáim, amiket a kislányaimnak készítettem, mindegyik úgy neveztük el, amilyen névnap volt aznap, amikor az utolsó öltés is a helyére került. Így született Elza, Lukács, Kari, Vali és még sok-sok baba.

Még nem volt óvodás a nagyobbik lányunk, amikor az egyik barátunk, akinek nagyobb lánya volt, váltig állította, hogy hiába küzdök én ezekért a babákért, ha óvodába kerül a gyerek, úgyis az kell majd neki, ami a többieknek, Barbit akar majd, nem az én rongybabáimat. Ezt a véleményt nem egy tapasztalt szülő osztotta és osztja ma is.

Nem tudtam ellent mondani, mert akkor még nem volt tapasztalatom, de igyekeztem nap mint nap tudatosan felépíteni a kislányunkban azt, hogy merjen különböző lenni, hogy legyen büszke arra, hogy neki olyan babája van, amilyen senki másnak, mert azt anyukája varrta. Persze eljött az idő, amikor a kirakatban sóvárogva nézte a csillogó Barbikat, és ő is olyat akart, amilyen az oviban a többieknek van. A nagymama, aki kedvére kényeztetheti unokáját, megvette neki a hableány Barbit. És Barbi egy két hétig sztár volt itthon. Mert az lehetett. Anya és Apa nem üldözte el Barbit. Elmondtuk, hogy nekünk nem tetszik, de ha akar, játsszon vele nyugodtan. Aztán hamar kiderült, hogy túl nagyok rá azok a ruhák, amik Elza babára valók és aludni sem jó vele, mert kemény. Nemsokára rájöttek a gyerekek, hogy fürödni viszont lehet vele, mert műanyag. Így hát hableány Barbi a fürdőkádban végezte, ma már csak a lába és a feje úszkál a kádban, mert a testéből nem lehetett kimosni a rászáradt fekete szappanmaradékot, és kidobták a lányok. Nem mi, ők maguk!

Nem tiltottuk meg, nem harcoltunk Barbi ellen, szépen lassan az óvodás gyermek maga látta be, hogy mennyivel értékesebb Elza baba, akit a mai napig, több mint három éve nap mint nap öltöztet, óvodába visz, mesél neki, alszik vele, és büszke rá, hogy az ő anyukája ilyet tudott varrni.

Sokat gondolkodtam azon, vajon mi a bajunk Barbival? Az, hogy Barbi nem baba. Barbi felnőtt. Egy csinos, szexy felnőtt nő, mellekkel, autóval, pasival. Nem baba.

 

A kézzel készített Waldorf-babák legfontosabb tulajdonsága, hogy az arcukon egy pici pötty a szemük, a szájuk, hogy a gyermek bele tudja képzelni a saját világát a baba arcába. Így a baba lehet szomorú, vidám, haragos, fáradt, beteg vagy kacagó, mindig amilyennek a gyermek elképzelni.

Barbi felnőtt, és mindig tökéletes. Mi pedig nem vagyunk azok. A gyerekeink sem.

Márpedig egy játékbaba a gyermekünk számára meg kell testesítse mindazon tulajdonságokat, amelyek elengedhetetlenek a szerepjátékok során a személyiségfejlődéshez. Akár kisfiúnk, akár kislányunk van. Minap az utcán láttam egy óvodásforma kisfiút, aki büszkén cipelte a hátán hordozókendőben a játék „kisfiát”, ahogy anyukája az ő kistestvérét. Ha a szerepjáték mellett egy baba erősíti a szülő-gyermek viszonyt, az csak hab a tortán. Nem kell mindenkinek babát varrnia, lehet kapni gyönyörű textil babákat, amelyek nem mellesleg fele annyiba kerülnek, mint Barbi.

Mi, szülők döntjük el, hogy milyen értéket közvetítünk a gyermekünk felé, hogy mit adunk át neki, hogy mit néz vagy nem néz a televízióban, mire klikkel az interneten, és milyen babát hoz neki a nyuszi…

 

 

Marton Éva

Ajánlott honlap: www.babavarras.hu

 

forrás: www.mentormagazin.hu