Mert köszönni kell!
Na, köszönj szépen Pistike! – s ugye ilyenkor jön az, hogy vagy néz nagy szemekkel a gyerek ránk, s nem érti, hogy mit akarunk, vagy valamit elnyammog az orra alatt, vagy egyszerűen belénk bújik és meg sem szólal. Ti, hogy vagytok ezzel a kérdéssel, nektek köszön a gyerek?
Ahány ház, annyi szokás
Bevallom nálunk ez nem volt nagy probléma, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy ha találkozunk valakivel, vagy ha bemegyünk egy boltba, akkor illik köszönni. Én nem követeltem meg tőlük, hogy tegezzék, vagy magázzák, azaz sziával, vagy jó napottal köszönjenek. A meglepetés akkor ért, amikor a kicsi lányom, 3 évesen engem utánozva nagy „Jó napot kívánok” – kal jött be mellettem a kisboltba. Hirtelen zavaromban nem tudtam, hogy nevessek-e, vagy megdicsérjem, s inkább abban maradtam, hogy kedvesen megsimogattam, majd tovább léptünk a dolgon. Még sokáig „jó napozott” – aztán mostanában átállt a „sziára” – s inkább ebből adódik gondunk.
1. Tanítsd meg, beszéld meg vele, hogy hogyan kell köszönni!
2. Mutass példát! Figyelj oda, hogy te is hangosan köszönj!
3. Ne fenyítsd meg, ha esetleg nem köszön!
Szia vagy csókolom?
Mert kinek mondunk sziát, s kinek csókolomot? Hogyan magyarázzam ezt el neki? Ugye evidens, az idősebb néniknek mondjunk csókolomot, a fiataloknak pedig sziát. De ki számít fiatalnak, s ki öregnek? Amikor a nagyival sétál, s találkozik a nagyi barátaival, azoknak is sziával köszön, s az idős nénik jót mulatnak ezen. S igazából jól is teszik – a lényeg, hogy köszönt.
Mert köszönni kell!
A legnehezebb helyzet, amikor szégyenlősen beléd bújik a kicsi és azért sem akar kijönni a hátad mögül, s hiába rángatod, vagy már épp befenyítenéd, hogy köszönjön már, igazából akkor sem érsz el semmilyen célt. A neves pszichológus Ranschburg Jenő mindig azt hangsúlyozta, hogy mindig a gyermeki lélek oldaláról kell megközelíteni a kérdést. Véleménye szerint, sok gyerek a visszahúzódó természete miatt nem köszön, fokozottan érzékeny, s ilyenkor kialakul egy ösztönös védekezés – egy „kommunikációs sorompó. Az ilyen gyerek – ahogy Ranschburg Tanár úr fogalmazott– nem dorgálásra, hanem fokozott figyelemre, önbizalom-erősítésére szorul.
Kis korban elnézzük – később nem
Mikor a kicsik nem köszönnek – kb. 4-5 éves korig, valahogy elnézzük nekik, s nem vagyunk olyan szigorúak velük. De fontos, hogy a nagyobb gyerekeknél igenis tudatosan neveljük, szoktassuk rá, hogy köszönni igenis kell. Amikor már iskolások nagyon fontos, hogy az iskolában a szülőkkel találkozva köszönjenek, ha átjön hozzánk, hogy meglátogassa barátját, akkor is illik köszönni. Nekem már volt egy-két kellemetlen helyzetem, de ilyen esetekben a probléma elé mentem. Nem vártam arra, hogy a gyerek előre köszönjön, én köszöntem előre neki, szinte jó példát mutatva, hogy igenis, ez nem ciki, ez hozzátartozik a mindennapi kommunikációnkhoz. Még ma is 2015-ben is!
AK
