Mire jó az erő és küzdőjáték?

 

Erő és küzdelem a népmesékben, a népi játékokban és a valóságban
(12+ még sok ok, amiért erőjátékokat játszani érdemes…) Bajzáth Mária, mesepedagógus sorozatában most olyan mesékről, mesehősökről, játékokról ír, amelyben  az erő és a küzdelem a főszereplő.

 

Tudjuk használni az erőnket? Merjük használni? Jól használjuk? Jókor? Ismerjük? Kivel működünk együtt szívesen az erősebbel, vagy az erőtlennel? Adunk teret gyerekeinknek, hogy saját bontakozó erejüket kipróbálják? Odavezetjük őket erőforrásaikhoz? Hozzásegítjük őket, hogy erejük fejlődjön? Segítünk a bontakozó, még nyers erőt finomítani vagy elfojtjuk? Agressziónak, erőszaknak nyilvánítjuk az erő próbálgatását, vagy teret, formát, keretet, és irányt adunk neki?

Mi a különbség az erő és az erőszak, durvaság között? Erős János meséjében hangzik el az alábbi mondat: „Azt mondja anyámasszony, hogy én az Erős Jánosé vagyok, aki igaz –jó ember, de aki engem nevel az Vasgyúró, aki egy rossz, verekedő ember.”

Az erő és küzdő játékok valamint a mesék segítségével, az erő mindhárom területe fejleszthető: a fizikai, a lelki, és a szellemi erő egyaránt. A játékok során viselkedésformákat és képességeket sajátítunk el, nem didaktikus módon. Az erő létfontosságú képesség volt az ember életében, fennmaradása többek között attól is függött, hogy elég erős-e megvédeni magát egy támadóval szemben, elég erős-e, hogy leterítse a prédát, új termőföldet, legelőt szerezzen…

 

Az erő a mesékben

A mesehősök kifinomultan bánnak az erővel, mindig pont annyit és azt a fajátját használják, amennyire, és amire a próbában épp szükség van. A sárkány ellen karddal, az ördög ellen furfanggal, a zsarnok cár ellen az igaz szó erejével küzdenek.

A mesék hősei ismerik a saját erejük határait, segítséget hívnak, ha céljukat nem tudják egyedül elérni. Parasztfia Iván nem elég erős egyedül, hogy kiállja a próbákat a királylány kezéhez vezető úton, így társakat keres és talál, saját erejét sokszorosára növelve a szövetségkötéssel.

A mesehősök sosem fitogtatják az erejüket, viszont bátran összemérik bárkivel. Erejüket a jó, az igazság győzelme érdekében használják, cselekedeteikkel az élet, a rend diadalát hirdetik.

A Csillagszemű juhász testi erejéről nincsen információnk, azt azonban tudjuk, hogy a tekintetének erejével medvét szelídít: „ Amikor a medve meglátta a csillagszemét, a tömlöc legtávolabbi szögletébe kucorodott, s dehogyis merte volna bántani.” Ellenáll a kísértésnek, nem fogadja el a király által ezüsterdőt, aranyvárat, gyémánttavat, lelki ereje a céljához vezető úton tartja.

A tszimsian indián (Hamu Jankó típus egyébként), „lusta és közömbös, mindig piszkosan fekszik a tűz mellett” egy búvármadár beavató segítségével jut annyi testi, lelki és szellemi erőhöz, hogy az egész világot, az eget és a földet is tartsa.

Ahhoz, hogy Kőmorzsoló összemorzsoljon egy kősziklát, vagy Fanyűvő kirántson tövestől egy szálfát, Vasgyúró pedig úgy gyúrja a vasat, mint más a vajat, testi erőre van szükség, mindhárman bőviben vannak ennek. Ahhoz azonban, hogy Kapanyányimonyókot legyőzzék, és a királylányokat az alsó világból megszabadítsák mindez kevés. Fehérlófia az, aki a szellemi-lelki –és testi erő birtokában, kiállja az összes próbát, végigjárja az útját, és királlyá válik a királylánnyal az oldalán, a saját várában.

 

Erőjátékok, erőpróbák

Aki valaha játszott „Adj király katonát”, az pontosan tudja, hogy az erőjátékokban egyszerre van szükség a fizikai, a lelki és a szellemi erőre. Aki szakit, annak valódi testi erővel kell nekirohanni a szemben álló sornak, az elinduláshoz viszont lelkierő kell. Ahhoz, hogy észrevegyük, az ellenfél leggyengébb pontját szellemi erőre van szükség. Rengeteg gyereket láttam, valamelyik erő hiánya miatt: el sem indulni, vagy megtorpanni a cél előtt, esetleg rossz célt választani.
Az erő a legalapvetőbb testi képesség. Azt az egyéni sajátosságot jelenti, mely révén külső és belső ellenállásokat le tudunk küzdeni. Az erő fejlődése csak a gyerek egész fejlődésével együtt értelmezhető. Gyakorlás eredményeként jön létre, motivációját a világ megismerésének igénye adja. A gyerek megismerő tevékenységének fejlődésében a mozgásos cselekvések elsődlegesek, minden mozgástevékenységben kisebb-nagyobb mértékben megnyilvánul az erő.

Az erő és küzdőjátékok nagyobb óvodás kortól jelentenek örömet, lányok és fiúk egyaránt játszhatják. A szabályok betartása nélkül a játék nem élvezhető. A játékok során viselkedésformákat és képességeket sajátítunk el, nem didaktikus módon. Ne sajnáljuk rá az időt…

 

Szólások, közmondások az erőről

Fontonként fogy az erő, lat számra jő vissza.
Ha erő nem használ, ravaszsággal hozzá.
Erő, ész nevel tartományokat.
Megszaggatott erőt könnyű lenyomni.
Aki erősebb, az a hatalmasabb.
Nincs oly erős, kinek társa ne válnék.
Erőtlent az erős csak a zsákba rázza.
Mindennél erősb, ki magát megbírja.
Erősséggel, nem fegyverrel.
Vén elme, fiatal erő veri meg a hadat.
Ifjúságban erőnkkel, vénségünkben eszünkkel.

 

Játékleírások

A talicskázás és a sótörés erőpróba. A talicskázást ketten játsszák: vagy egy felnőtt és egy gyerek, vagy két nagyobbacska gyerek. Egyik hasra fekszik a földre, két lábát a másik megfogja és fölemeli. Elkezdi tolni, az pedig a két kezén megy előre.
Szintén két, kb. egyforma erős gyerek játéka a sótörés. Háttal állnak egymásnak, karjukat könyökben egymásba fűzik, és egyikük meghajolva hátára emeli a másikat . Ő kérdez, a hátán levő felel:
– Mit látsz?
– Eget, földet, csillagot,
Pap házánál galambot,
Sós kenyérbe harapok,
Tegyél le, mert meghalok.
(Galgahévíz, Pest m.; Borsai I., Vavrinecz V. gy. 1960)
Akkor az alsó kiegyenesedik, s szerepet cserélnek. Van, ahol a mondóka végén jó nagyot zöttyentve teszi le az alsó a másikat. Előfordul, hogy más játék végén büntetésként szerepel: az ügyetlen, hibázó játékossal „tör sót”

Többen kellenek a kenyeres játékhoz: ezt általában lányok játsszák. Egy vagy kettő a gazdasszony, a többiek szétterpesztett lábbal leülnek a földre, szorosan egymás elé. Ők a kenyerek. A gazdasszony kicsit odébb megy, úgy csinál, mintha kapálna, a kenyerek pedig egymás derekát átkarolva jobbra-balra ringva éneklik:
Sülnek a kenyerek, Elégnek a kenyerek!
(Vitnyéd, Sopron m.; T. Énekes L. gy. 1952 körül)
{6-583.} A gazdasszony visszajön a mezőről, megnézi a kenyereket: „Még igen nyers!” Ezt megcsinálja kétszer. Harmadszorra már megsültek, ezért az elsőn kezdve kezüknél fogva egyenként felrántja az ülőket. Fonóban is kedvelt játék, gazdasszony nélkül: csak hajladoznak és énekelnek

A fiúk népszerű erő- és ügyességi játéka az ostorcsapó. A játszók libasorban állnak fel, és erősen megfogják egymás kezét, vagy átkarolják egymás derekát. A sor elején általában a legnagyobb, legerősebb gyerek áll. Szaladni kezd, s magával húzza az egész sort. A többiek futnak vele, s amikor már elég gyorsan szaladnak, az első hirtelen kanyarít egyet a soron, mire annak a vége kicsapódik, és egy vagy több gyerek elesik .
Ezután ismét összefogóznak, és újrakezdik a játékot. Az első azon igyekszik, hogy a sor végén levők elessenek, azok pedig megpróbálnak talpon maradni.

Szintén a fiúk erőjátéka a középkori eredetű hosszú bakugrás. Első és leghíresebb ábrázolása Bruegel Gyermekjátékok c. festményén található, de már jóval előtte Kálvin tanítója is említi. Rabelais is leírja a Gargantuában. Két csapat játssza: tartók és ugrók. A tartók közül egyik háttal egy falhoz vagy vastag fához támaszkodik, és kezét összekulcsolja. A következő tartó derékból vízszintesen előrehajol, kezével a földre vagy a térdére támaszkodik, fejével pedig az álló összekulcsolt kezébe. A csapat többi tagja sorban mögé áll, ők is előrehajolnak, fejüket az előttük álló lába közé dugva vállukkal támaszkodnak egymás fenekének: így biztosan tudják tartani majd a hátukra ugrókat. Az ugró csapat első tagja nekifut: amikor a tartókhoz ér, két lábbal dobbant és lovaglóülésben ráugrik a hátukra. Ugrás közben két kezével támaszkodva segíti magát, hogy minél előbbre kerüljön, mert a többieknek is fel kell férniük mögé. Ha sikerül ugrani is, tartani is, és mindenki fölfért, a két csapat szerepet cserél. Szerepcsere van akkor is, ha az ugrók rontanak (ha nem férnek föl mind, illetve valaki úgy ugrik, hogy a lába leér a földre), ha viszont a tartók rontanak (pl. a lábuk megroggyan vagy éppen elesnek), akkor továbbra is ők maradnak a tartók.

Széles körben ismertek az Adj, király, katonát! játék változatai. A két legnagyobb, legerősebb gyerek a két király. Mindegyiknek megvan a maga csapata. Két sorban állnak föl egymással szemben, egymástól kb. 15-20 lépésnyire. Az egy sorban állók erősen fogják egymás kezét.
A két király között párbeszéd kezdődik:
– Adj, király, katonát!
– Nem adok!
– Szakítok!
– Szakíts, ha bírsz!
(Homokmégy, Pest m.; Patay I. gy. 1953)
– Add ki, király, katonát!
– Nem adunk!
– Akkor szakítunk.
– Szakítsd, ha tudsz!
– Kit kívánsz?
– … (pl. Terit)
(Szücsi, Heves m.; Szomori Gy., Halkovics J. gy. 1957)
– Adj, király, katonát,
Ha nem, pedig magad gyere át!
(Bőcs, Borsod m.; Forrai K. gy. 1952)
A párbeszédnek megfelelően vagy a kezdő, vagy a másik király csapatából indul el a küldött vagy kért katona, és nekiszaladva valahol megpróbálja átszakítani a szemben álló sort (55. ábra). Ha ez sikerül, elviszi az egyik játékost onnan, ahol szakított. Ha nem, akkor maga is ott marad a másik csapatnál. Utána a másik király kezdi a beszédet. Addig játszanak, míg az egyik csapat el nem fogy. A király állhat a sor közepén, de az elején is. Az utóbbi esetben úgy is játszhatják, hogy a szakító nemcsak egy gyereket visz {6-587.} magával a másik csapatba, hanem a szakítás helyétől a lánc végéig mindenkit. A király is próbálhat szakítani. Van, ahol úgy játsszák, hogyha neki nem sikerül, vége a játéknak, mert vele együtt a többi katonája is fogságba esik.
Láncszakító vagy „Adj, király, katonát!”
(Hévizgyörk, Pest m.; Hintalan–Lázár 1980: 69 nyomán)

 

Felhasznált irodalom:

Király Tibor – Szakály Zsolt( 2011): Mozgásfejlődés és a motorikus képességek fejlesztése gyermekkorban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest.
Magyar Néprajzi Lexikon