Van még mit tanulnia a varázslótanoncnak

Augusztus 5-től látható a mozikban A varázslótanonc, amely az ígéretes sztori és a kedvelt színészek ellenére is csupán az akciófilmek szokásos élményét kínálja – azt viszont maradéktalanul.

Merlin halála után több mint ezer évvel a varázsló legfőbb tanítványa, Balthazar még mindig a mester utódját keresi – akit a történet elején meg is talál a New York-i kissrác, David személyében. A fiú kezdetben persze nem akarja elhinni, hogy ő a kiválasztott, sőt még azzal is megpróbálkozik, hogy bolondnak higgye önmagát, hallucinációnak állítva be a varázslóval való találkozását.

Ismerős helyzetekben kell helyt állnia az ifjú mágusnak

Tíz évvel később azonban már kénytelen felvállalni szerepét, miután Balthazar ősi ellenfele, Horvath elkezdi őt üldözni. Az számunkra talán vicces adalék, hogy a főgonosznak magyar neve van (sőt magyar tükörcsapdával is találkozhatunk a történet során), de a film sajnos a továbbiakban is ontja a hasonlóan ismerős helyzeteket: sem a mester és a tanítvány viszonya, sem a szerelmi szál nem tartogat túl sok meglepetést.

A varázslótanonc már csak címével is emlékeztet a Harry Potterre, a filmben azonban nyoma sincs annak az eredetiségnek, amit ott láthatunk. A karakterek nincsenek annyira kiépítve, és az ábrázolt „varázsvilág” sem olyan koherens – igaz, olyan részletes kibontásra, mint a Harry Potternél, nincs is lehetőség, miután a történet itt nem egy elképzelt helyszínen, hanem a jelenkori New Yorkban játszódik.

A humor sokat dob a filmen

A látvánnyal persze így sincs gond, a hatalmas acélsas, a megelevenedő bikaszobor vagy az ide-oda cikázó villámok mind lefoglalják a szemünket – ahogy a Balthazar szerelmét játszó Monica Bellucci is. Nicolas Cage (Balthazar) és Alfred Molina (Horvath) is jól hozza a figurát, és a Túl jó nő a csajomban megismert Jay Baruchel pedig kellően gátlásos és béna a varázslótanonc szerepében.

A film azonban a színészek ellenére sem emelkedik ki az átlagból: az egyetlen, amiben többet nyújt a szokásos akciófilmeknél/fantasyknál, az a humor. Rengeteg benne a vígjátéki elem, ami kifejezetten jót tesz, hisz üdítő látni, hogy a fantasztikus, ám néhol gagyiba hajló történetet maguk az alkotók sem veszik komolyan. Ezzel csak az a baj, hogy így az elvileg drámai jelenetek is humoros színezetet kapnak – de legalább megmenekülnek attól, hogy patetikussá váljanak.