„Engem midig csak a hibáimért ostoroztak. A szüleim azt hitték, ha dicsérnek, rosszat tesznek. Én próbálom másként nevelni a fiamat, de – anyaként – megértőbb vagyok a szüleimmel, mert senki nem tud kibújni a bőréből, és ahogy őket nevelték a nagyszüleim, azt vitték tovább” – emlékezett Tóth Kriszta költőnő a gyerekkorára.
Számos pszichológiai kutatás is alátámasztja, hogy személyiségünk rendkívül érzékeny minden minősítésre, és minden értékelésben, mint egy tükörben látjuk magunkat jónak, vagy rossznak.
Felnőtt megfogalmazás a „… véleményével tükröt tart elénk” a gyerekeknél egyszerűen: megszidtak vagy megdicsértek.
A szidás, büntetés, vagy a dicséret, jutalom párt a felnőtt ki tudja egészíteni az „érted haragszom, nem ellened”, „csak bíztatásnak szántam, a hibáid kijavításához a felsorolásukat”, „ami jó az a természetes, a rosszon, pedig csak úgy lehet változtatni, ha azt mindig mondjuk”… és mindenki tudná sorolni az érveket a büntetés haszna mellett.
De: ismersz olyant, akit sikerült csak szidással „jóvá” változtatni?
A „Ne csinálj semmit, mert abból jó nem sül ki úgyse” „jóslat” megvalósítja önmagát. A fordítottja, is igaz lehet. A dicséret a pozitív értékelés, a biztatás „Te képes vagy rá!” – az önbizalom erősödésével – segít a vágyott, az ideális énképhez közelíteni.
Nagyon sokunknak – még nagyszülő korunkban is- az elismerés, biztatás, dicséret, hiánya a legfájóbb gyerekkori emlék.
Nem a meg nem kapott tárgyak, vagy lehetőségek, hanem a szülők, pedagógusok -csak, rólam, nekem, hozzám- szóló véleménye, elismerése nem pótolható utólag.
Az értékelésben – mint egy tükörben – „nézegethetjük” magunkat, és láthatjuk, min kell szépíteni, de ha a tükör csak a hibáinkat mutatja, torz lesz az önképünk, oda az önbizalmunk.
Mert meg akarunk felelni, először a szüleinknek, pedagógusainknak, aztán azoknak, akik kíváncsiak ránk és a véleményünkre, értékelnek minket, (hibánkkal együtt).
Még senkit se sikerült jóvá szidni
Részlet a 2010. március 18-i élő videó rendelésből. ( 8.47mp )
Örök kérdés az, hogy hogyan jutalmazzunk, vagy büntessünk egy gyereket! A nevelésnek az a célja, hogy önbizalmat adjon és elégedett felnőtt, váljon a gyerekből. De ehhez tudni kell, hogy miért van szükség a büntetésre, és mit szeretnénk elérni a jutalmazással.
Kapcsolódó blog:
Múlatni az időt, de hogyan? (Johanna blogja)
Kapcsolódó cikkek a régi Napocska Archívumából:
Örökölt csapdáink – beszélgetés Tóth Kriszta költővel
Mindennapi Pszichológia – leplezd le önmagad!
Gácsi: A jó tanító lelki biztonságot ad
Müller Péter: sokat lehet tanulni a gyerekektől
Mire neveljem?… Szülôk zavarban
Legyen az első hozzászóló