Hogy ityeg a fityeg?
Évnyitó anno…
Emlékszem, sütött a nap, rengetegen szorongtunk az iskolaudvaron és -bár nem sokat értettem Sziklavári igazgató bácsi beszédébôl- éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem,… iskolás lettem! (Kőbányán a Salgótarjáni út 53.sz Általános Iskolában az 1952/53-as tanévben.)
A cikk – Gáspár Sarolta Apróságok c. rovatának egy korábbi anyaga –
Minden tetszett az évnyitón. Mialatt figyeltem, ahogy dobszóra vonult osztályonként a sok fehér blúzos kék és piros nyakkendős gyerek, -élükön szintén ünneplőben a tanárok -, két dolog foglalkoztatott: megszáradt-e a szilvia a cipőmön (aki nem tudná, szilvia az fehér, folyékony cipőtisztító volt) és hogyan fogom „elintézni”, hogy a tanító néni az én kezemet fogja meg és ne a síró copfosét. (Na, meg rögtön elhatároztam, hogy én iskoladobos leszek.)
Babszi néninek hívták az elsős tanító nénimet. Magasnak, szépnek láttam, mély hangján kicsit kiabálva beszélt, de simogató pillantása volt. Máig érzem száraz, meleg tenyerét, ahogy vezette az újságpapíron a kezünket – segítve a helyes betűformálást-, vagy „csak úgy” felejtette valamelyikünk fején, vállán a kezét. Olyan jó volt!
Több mint harmincan voltunk az első osztályban, de Babszi néni – évek múltán is – emlékezett a nevünkre, és ha találkoztunk valahol, feltette a szokásos kérdését: „Na? hogy ityeg a fityeg?”
Mi alig vártuk, hogy elmondhassuk, mert – ahogy biztatóan figyelt a meleg barna szemével, – az ember gyereke érezte, hogy most igazán csak őrá kíváncsi.
Babszi néninek jelentem
Ityeg-ityeg.
Több mint fél évszázad múltán, ötunokás nagymamaként (nevelési tanácsadóként) is úgy érzem, hogy az első osztályban tanultam meg a legfontosabbat: bízni és segíteni, figyelni a másikra.
Babszi tanító néni szigorú volt, néha kiabált (harmincnégyen voltunk) de figyelt mindenkire. Nem egyformán, hanem egyenként. A „figyelek rád” nála nem fenyegetés volt, (figyellek,… „lebuktatlak” mi rosszat tettél), hanem kíváncsiság: lássuk, mi van veled… hogy ityeg a fityeg.
Érdekelte hogyan gondolkodunk, mi a véleményünk, volt ideje, türelme meghallgatni minket (szünetekben is mindig rajta lógtunk). Családlátogatásokon volt nagy meglepetés, hogy mi mindenről tud a tanító néni. (Ő meg azon döbbenhetett meg, mi mindent nem tudnak a szülők a saját gyerekükről)
Arra nem emlékszem már, hogy kettő, vagy négy évig tanított, nevelt engem Babszi néni, de az biztos, hogy egész iskolai pályafutásomat meghatározta.
Kisgyerekként bíztam a felnőttekben, tiszteltem a tanárokat, (mindig volt, akiért rajongtam), és később, a rossz tapasztalatokat is helyére tudtam tenni magamban.
Babszi néninek jelentem, köszönöm az indítást, felnőttként tovább „használom” amit hét évesen megtanultam.
| Ön jön!
Emlékszik a saját elsős évnyitójára? |
Üzenet a kábé hétéveseknek
„…Ezt a könyvet azért írtam, hogy segítsek neked. Arra szeretne megtanítani, hogy ne félj a gondjaidtól, hanem üzeneteknek tekintsd őket.”
Kornis Mihály azt üzeni a Kábé Hét Éveseknek, hogy a lelkünk nem változik, azt nem lehet kinevelni.
Jegyezd meg magad! 0.10mp
E varázsige egyike a legfontosabbaknak. Most, négy és hét között vagy legközelebb valóságos önmagadhoz.
Az általam ajánlott részlet is olyan üzenet, amely -látszólag- az iskolát kezdő gyerekekhez szól, de ha mindannyian, szülők, nagyszülők, pedagógusok megértjük Kornis üzenetét, nem csak az iskolakezdés gondjaival birkózhatunk sikeresebben.
Gáspár Sarolta új műsorát a Gubancainkat, minden csütörtökön 15-16 óra között a Rádió Bézsben hallgathatják meg.
