Ifjúsági krimi a Millennium színpadán

 

Hogy kicsoda Ambrózy báró és Mili kisasszony? S hogy milyen világ volt a Millennium idején Magyarországon, különösképpen Budapesten? Történelmi utazás nem csak fiatal olvasóknak, nyomozás, krimi és egy kis romantika a XIX. század szerelmeseinek. Megkértük Böszörményi Gyulát, a Leányrablás Budapesten és a Rudnay-gyilkosságok c. könyvek szerzőjét, hogy mesélje el, őt mi vonzotta ehhez a világhoz, az akkori Magyarországra.

 

A korszak, amelyről írtál, hogyan kötődik hozzád? Te is nagy rajongója vagy a millennium korabeli Magyarországnak, vagy teljesen más okból tetted ebbe az időbe a könyv szereplőit?

 

 

Be kell vallanom, a Trianon előtti Magyarország sosem érdekelt igazán, mert mindig is éreztem, hogy hamis máz takarja. Olyan nosztalgia lengi körül, főleg manapság, ami csak a szép ruhákat, a fényes bálokat, a gyertyafényes romantikát, a délceg katonatiszteket és a bájos főnemesi kisasszonyokat láttatja, ám megfeledkezik az akkori világ sötét oldaláról. Nekem nem voltak illúzióim e korral kapcsolatban, és nem is maga a századforduló érdekelt, sokkal inkább a karakterek, akiket csakis e különös, forrongó, soknyelvű világba lehetett beépíteni. Épp azért kezdett érdekelni a kor, mert a tetszetős külcsín förtelmes bűnöket rejt.

 

A trilógia első két része nem egyszerű ifjúsági regény, hanem kifinomult krimi, a maga tökéletességével.  Honnan az ötlet, kik hatottak rád?

 

Böszörményi Gyula

 

Nagyon szerettem a Jeremy Brett által megformált Sherlock Holmes karaktert, illetve a David Suchet alakította Poirot figuráját. Mindkét film atmoszférája lenyűgözött, de nem a bűntettek és azok felderítése, sokkal inkább a világ, és az abban mozgó, egyedi karakterek tetszettek. Egyik nap aztán úgy éreztem, hogy nincs mese: el kell „utaznom” ebbe a korba, mert a fejem már tele volt olyan szereplőkkel, akik megszületni vágytak, és akik minden más korban természetellenesen viselkedtek volna, hisz a századforduló volt az ő otthonuk. Persze azzal az első pillanattól fogva tisztában voltam, hogy a történetnek Magyarországon kell játszódnia, mert egy Londonba, New York-ba, akárhová helyezett krimi lehetne ugyan jó, de tőlem, aki magyar vagyok, semmiképp sem hiteles. Kutatni kezdtem hát a századfordulós Budapestet, és bizony látnom kellett, hogy az édes-fényes cukormáz alatt tekergő férgek tanyáznak.

 

Ifjúsági regényről beszélünk, de vajon a mai fiatalokat érdekli ez a világ? Milyen visszajelzéseket kapsz?

 

A Leányrablás Budapesten négy évvel ezelőtt már készen volt, de nem adtam ki a kezemből, mert gyengének éreztem: ráadásul akkor jelent meg Benedek Szabolcs Vérgrófja, ami ugyanakkor, ugyanott játszódik, és ez is elbizonytalanított. Katona Ildikó, a Könyvmolyképző kiadó vezetője hosszan kérlelt, hogy engedélyezzem a megjelenést. Végül a Könyvkóstoló irodalmi esten, aminek több, mint tíz éve vagyok a moderátora, a feleségem felolvasott belőle egy fejezetet, méghozzá javarészt felnőtt hallgatóság előtt. A reakciókat hallva döntöttem úgy, hogy jó, akkor jelenjen meg. A siker kirobbanó volt, engem is meglepett. Hogy a mai tinédzsereket megfogja-e a történet? Ez ma már egyértelműen látszik, hisz elsősorban ők tették sikeressé. Természetesen tisztában vagyok vele, hisz rendszeresen figyelem a könyvről írt blogokat, véleményeket, hogy őket épp az a szép máz nyűgözi le: a gyönyörű ruhák, a fess fiatalemberek, a Mili és Richárd között cikázó érzelmi szikrák romantikája, de ez cseppet sem baj. Olyan könyvet akartam írni, ami igazi lektűrként szórakoztat, de amiben ott van a valóság is: ha az adott olvasót érdekli, a függöny mögé leshet, ám ha nem, az se baj, akkor egyszerűen csak élvezze. A legnagyobb öröm számomra az, hogy jó néhány olvasó rádöbbent: ilyen az irodalmi nyelv, így is lehet érdekes történeteket írni. Sokan nyilatkoztak úgy, hogy eddig egyetlen kortárs írót sem olvastak, mert „azok unalmasak”, illetve meglepődtek, hogy „milyen szép mondatok vannak a regényben”. Ez utóbbi ámulatuk mutat rá a szomorú tényre, hogy a mai tinik rengeteg szemetet, rossz fordításban megjelenő vacakot olvasnak, és fogalmuk sincs arról, milyen a minőségi, vagyis az irodalmi szöveg.

 

Fontos szót ejteni arról a rengeteg információról, érdekességről, amelyeket a könyvek lábjegyzeteiben írsz le, illetve a könyv Facebook oldaláról. Mi volt a célod ezekkel?  

 

A lábjegyzeteket ki lehet hagyni, ha valakit nem érdekelnek. Voltak, akik kifogásolták is a létüket, mert „megakasztja az olvasást”, vagyis az adott olvasót maga a világ nem érdekelte, csak kalandot, sodró lendületű pörgést akart, ami szíve joga. Én azonban olyan történetet akartam megalkotni, ami tényleg és igazán a századfordulós Budapestre, Marosvásárhelyre, Triesztbe utaztat! És ha már ott vagyunk, akkor el kell fogadnunk, hogy az akkori emberek olyan szavakat használtak, amiket ma már sokan nem értenek. Persze ügyesen elkerülhettem volna ezek alkalmazását, de akkor oda az időutazás. Ráadásul a kutatásaim során hihetetlen mennyiségű érdekes információra bukkantam, melyek nem fértek be a könyvbe. Épp ezért jött létre az FB oldal, ahol rendre megjelennek a történethez kapcsolódó helyszínek, szereplők korabeli fotográfiái, és számos más, a regényekből kimaradt információ. A legjobb példa ennek fontosságára a Tabán. A könyvben nem volt hely és idő érzékeltetni, milyen is lehetett ez a lepusztultságában is varázslatos városrész. A mai olvasó (különösen a tinik) annyit tudhatnak meg róla, hogy nagyon zsufi és lepukkant hely volt, pedig… Na, erre jók a tabáni fotográfiák, amik hihetetlenül sokat adnak a regény hangulatához! No és a valós szereplők: nézzenek őrültnek, de Bolyó professzor, a Lipót elmekórház igazgatójának fényképével órákon át néztük egymást, és csak miután úgy éreztem, hogy az egykor élt doktor minden arcvonása az agyamba vésődött, akkor kezdtem őt megírni. Ettől jött létre az a különös hitelesség, amit a legtöbb olvasó szintén érez: „tényleg mintha ott lennék” – szokták írni, és ez jó. Aki megelégszik a felszínnel, vagyis a kedves-kalandos történettel, az sokat veszít, de azért ő is remekül szórakozhat.

 

Igaz történetek, mese és valóság, nagyon sok átfedés van a történetedben – erre tudatosan készültél? Milyen információs eszközök voltak a segítségedre? Mesélnél az írói munkádról? A korabeli beszédstílus elsajátításáról? 

 

Első pillanattól fogva tudtam, hogy nem elégszem meg a felszínes történetmeséléssel. Ha a századforduló korába utazom, akkor tényleg legyek ott, vagyis a legapróbb mellékszereplők sem lehetnek mások, csakis valóban élt emberek. Persze vannak kivételek, vagy mert nem találtam olyan alakot, aki nekem kellett, vagy mert a figura olyan szélsőségesen rossz, hogy annak vétkeit nem akartam rákenni egykor élt, ártatlan emberekre. Ezt az utóbbi elvet csak szegény Hülnénél szegtem meg. Róla a lakcímén kívül mást nem sikerült kiderítenem, viszont a történet megkívánta, hogy a „gonosz némber” karaktere valahogy a valósághoz kapcsolódjon, mert így sokkal elevenebb a szituáció. A történelmi, társadalmi valóság-fikció összekeverése tehát nagyon is tudatos munkafolyamat volt. Ezt az írói játékot már régóta űzöm. Alkalmaztam a Gergő-sorozatban, a 9… 8… 7…-ben, a Lúzer Rádió, Budapest-ben is, és valóban társasjátéknak tekintem az olvasók és köztem. Mindig érdekel, vajon észreveszik-e, mikor a valóság bekönyököl a mesébe, és nagy öröm, amikor hírét veszem, hogy az olvasóim meglátogatják a helyszíneket. Természetesen mindehhez a „társasjátékhoz” rengeteg kutatás szükséges, főleg, ha a századfordulós Budapestről van szó. A korabeli nyelvhez pedig könnyű hozzáférni. A titok: korabeli írókat kell olvasni! Mikszáth, Móricz, Kosztolányi és kortársaik gyönyörű szavakat használtak, a korabeli alvilági szlengből, a tolvajnyelvi kifejezésekből pedig már akkoriban több rendőrségi szótár is létezett.

 

Azokra a helyszínekre, amelyeken a történetek játszódnak, esetleg te is ellátogattál? Van olyan hely, ahová szívesen elmennél, vagy elmentél?

 

Az Ambrózy-történetek helyszínein nem jártam, a legtöbb már nincs is meg, vagy nem úgy néz ki, mint akkor. A Lúzer-sorozat negyedik kötetének történéseit viszont egy kis faluba helyeztem, majd el is látogattam Kehidakustányba. Visszatérve a krimihez: az Ambrózy-villát szívesen megnézném, de a sok lépcső miatt ez lehetetlen. Viszont azóta találkoztam olyannal, aki éveken át lakott benne, és elmondta, hogy szellemjárta hely – egy nő és két kislány kísért benne, akiket a nyilasok a villa kertjében lőttek agyon. Az épület ma üresen áll, eladó és nagyon szép.

 

Mesélnél arról, hogy ki volt Ambrózy báró? Vajon létező személyről mintáztad a főhőst? S a sorozat főszereplői, a Hangay lányok? Hogyan születtek meg a karakterek? 

 

Az Erdődy-Ambrózy család létezett, Richárd báró minden rokona valós személy – egyedül ő kitaláció, bár… Élt e korban egy ifjú gróf, Zichy Géza, aki vadászbalesetben veszítette el a jobb karját, ám mégis kiváló zongoraművész vált belőle, mondom: fél karral! A Hangay-lányok kitaláltak, bár Hangay papa figuráját egy nagy tiszteletben álló marosvásárhelyi polgárról, Révész Béláról mintáztam, aki abban a házban élt, ahol a Hangay-lányok, és valóban könyv- és papírkereskedése volt, amit később szállodával bővített ki. A karakterek születése bonyolult dolog, mindegyiket részletezni, az egy újabb kötetet tenne ki. Annyit viszont elárulhatok, hogy maga az Ambrózy-trilógia egy régi fotográfiának köszönheti a létét: a Fortepan képeit nézegetve egyszer csak rám mosolygott egy lány az 1900-as évek elejéről (a kép megtalálható az FB oldalunkon) és én rögtön azt éreztem: róla akarok írni! A képről vidámság, értelem, szépség, kíváncsiság, pajkosság és valamiféle titokzatosság áradt. Hogy valójában kit ábrázol, ma sem tudom, de így született meg Hangay Mili kisasszony.

 

Könyveid kiváló történelemórák is lehetnének, ahogy bemutatják az akkori világot. Te magad mai fejjel hogy ítéled meg az akkori korszakot? Valóban ilyen rémisztő, kegyetlen és krimibe illő volt a század eleji Budapest? 

 

Semmi sem fekete-fehér. Csodálatos kor volt, hiszen az ipari fejlődés, a tudomány napról-napra újabb lehetőségeket nyitott. És borzalmas kor is volt, mert rengeteg ember élt elképzelhetetlen nyomorban, Európa pedig már ekkor a háború felé sodródott, csak ezt akkor még alig érezték néhányan. Valóban nagyon mélyrehatóan megismertem a századfordulós Budapestet, és meg is szerettem, annak ellenére, hogy tisztán látom a hibáit. Nekem leginkább a Monarchia sokszínűsége, a multikulturális jellege tetszik: tót munkások építették a palotákat, zsidó kereskedők árultak kis és nagy boltjaikban, szerb folyami hajósok, sváb konflisosok koptatták a fakockás utakat és bár a magyar fővárosról beszélünk, magyar szót alig lehetett hallani, mert szinte mindenki németül beszélt (igazság szerint az Ambrózy-történeteket németül kellett volna megírni – az korhűbb volna!). Már említettem: jókat mosolygok azokon, akik vágyakozva sóhajtanak, mondván, akkor szeretnének élni. Arról viszont fogalmuk sincs pl., hogy a korabeli közép- és felsőosztálybeli nők közül minden harmadiknak veseproblémái voltak! Miért? Mert a gyönyörű, ám rengeteg anyagból varrt szoknyák és merev türnerek miatt, no meg azért, mert a saját házukon kívül nem volt illendő és nem is volt hol, sajna nem tudtak akkor és ott pisilni, amikor és ahol kellett! Így aztán keveset ittak és visszatartották, amiből komoly egészségügyi bajok származtak.

 

Mikorra várható a befejező kötet?

 

Reményeim szerint karácsonyra. Most a fejezetvázlatot készítem és közben korabeli lapokat és írókat olvasok. Kezdek ismét „odaát” lenni.

 

Almásy Katalin, Pintér Alma

 

A könyvről készült recenzió itt olvasható: http://napocska.hu/csalok-pernahajderek-es-aljas-gyilkosok/