Miért csapott Beethoven a lecsóba?

 

Lassan másfél éve, hogy egy szép őszi napon Steven Isserlis beköltözött hozzánk. (Persze csak képletesen.) Megbabonázta a kisfiamat, aki hónapokon keresztül hallgatta esténként azt a felvételt, amin Isserlis Dvořák h-moll csellóversenyét játssza.

 

Semmi CSEL. VarázsLÓ! Gazdag fantáziáját és szuggesztív előadásmódját páratlan technikai tudással és muzikalitással ötvözi, játéka rendkívül nemes, ugyanakkor szellemes és mélyen megindító.

Akkoriban olvastam róla, hogy évekkel ezelőtt zeneszerzőkről szóló gyerekkönyve(i) jelent(ek) meg, s miután szívügyem a zenei nevelés, sóhajtva ábrándoztam egy magyar kiadásról.

 

Egy évvel később…

… a gyomrom bukfencet vetett örömében, amikor megpillantottam a borítót! A Rózsavölgyi és Társa Kiadóban valaki meghallotta a kívánságom? Akárhogy is, a fordítás (több mint tíz év után…) most megszülethetett, a magyar szöveget egy nagyon tehetséges fiatal zenetudós, Fazekas Gergely szerkesztette, akit szintén nagyon tisztelek.

Szóval, túlzás nélkül állíthatom, hogy én ezt a könyvet már szerettem, mielőtt a kezembe kaptam volna. Egyrészt mert hiánypótló – alig akad gyerekeknek szóló, magyar nyelvű, klasszikus zenével kapcsolatos könyv –, másrészt mert egy olyan zenész írta, akiben teljesen megbízom. Ez azért is nagyon fontos, mert a gyerekek mindenből a legjobbat érdemlik! Bizalommal hátradőlhetünk hát, s belecsaphatunk a lecsóba.

A könyv hangvétele megkapóan derűs, Isserlis mosolyogtató közvetlenséggel hozza közel és eleveníti meg kedvenc zeneszerzőit. Esszenciális névsor: Johann Sebastian Bach, Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Robert Schumann, Johannes Brahms és Igor Sztravinszkij. Hiteles életrajzi forrásokból ismert tulajdonságaikat Isserlis mesélve fűzi össze, fantáziadús keretet rögtönözve ad jellemrajzot ezekről a halhatatlan szellemóriásokról. Sziporkázó humorral avatja cinkossá az olvasót, olykor kicsit kifigurázva az adott zeneszerzőt, de a tisztelet fonalát egy pillanatra sem engedve el.

Amit Isserlis itt könnyed stílusban megcsillogtat az ismereteiből, az csak a jéghegy csúcsa – a felszín alatt érezhetően alapos szaktudás és profizmus rejlik.

 

Steven Isserlis

„Én magam elég szerencsés voltam, hogy gyerekkoromban “találkozhattam” ezekkel a zeneszerzőkkel – e zseniális, olykor hihetetlenül nehéz természetű, máskor nagyon szórakoztató, de mindig csodálatosan elevennek ható emberekkel. És azt akartam, hogy te is megismerd őket, és életre szóló barátságot köss velük.”

Hát lehet ennek a kívánságnak ellenállni? Ugye, hogy nem?

Ahogy belemerültem a sorokba, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a könyvet tizenkét éves kori önmagam olvassa ujjongva és vigyorogva – s arra döbbentem rá, hogy ez csakis azért lehetséges, mert Isserlis a benne élő gyermek nyelvén mondja el mindazt, amit a zeneszerzőkről tud. S teszi ezt úgy, hogy háttértudását nem rágja az olvasó szájába, közvetlen kiszólásokkal oldja a “komolyzene“ fogalma körül (sajnálatosan és tévesen) kialakult feszültséget. Nem rejti véka alá, hogy tanít, de szórakoztatóan teszi, a történetet úgy szövi, hogy észrevétlenül egy sor fontos tudnivaló birtokába kerüljünk.

Nyitogatja a szemünket-fülünket, olykor oda-vissza utal az elődre vagy utódra, ezzel is összekapcsolva a komponistákat (mintha finoman felhívná a figyelmet a zenetörténeti folyamatok szövevényeinek összefüggéseire…). Magyar vonatkozások is akadnak, nem is egy, ettől még otthonosabban érezhetjük magunkat olvasás közben.

Noha jókedvűen anekdotázik – akárha egy vacsora közben tenné –, még véletlenül sem hagyja, hogy minden szemfényvesztő és szenzációhajhász sztorit bevegyünk. Schumann eltűnt hegedűversenyének misztikus felbukkanásától még a hátunk is borsózhat, de mielőtt halálosan komolyan vennénk a szellemes legendát, Isserlis huncutul kikacsint az olvasóra.

A fordulatos mesélés közben olykor megállít egy-egy őszinte, mély mondattal, ilyenkor a saját zenei élményeiről vall – egy pillanatra megérinti az olvasó lelkét, aztán a következő sorban már lazít is, pörög tovább a tréfás bemutató. Bach “Szúrós tekintettel néz ránk, talán épp azt akarja mondani, hogy menjünk, és inkább hallgassuk a zenéjét, ha annyira tudni akarjuk, milyen ember volt!”

Mozart élettörténetében Isserlis izgalmas időutazásra invitál. Megtudhatjuk azt is, hogy Beethoven tényleg belecsapott-e a lecsóba, elemezgetjük Schumann bonyolult lelkivilágát, meglátogatjuk Brahmsot az otthonában (Vajon örül-e nekünk? Ez is kiderül a könyvből!), kuncoghatunk Sztravinszkij szatirikus ábrázolásán, eközben Strawhisky is felbukkan…

A szöveget Lanczinger Mátyás vicces karikatúrái illusztrálják, a kötet felépítése egyszerre praktikus és olvasóbarát. Minden zeneszerzőről szóló fejezet három részből áll, átláthatóan tagolt. Isserlis az emberi tulajdonságaik felől közelít, majd a zenéjük főbb jellemzői következnek. A Hallgatnivaló részeknél roppant üdvözlendő módon konkrét ötleteket is ad, melyik művekkel érdemes először megismerkedni, saját kedvenceit is említi, és tippekkel szolgál a zenehallgatás mikéntjére is. Végül egy – távolról sem száraz – életrajzi szakasszal foglalja össze és kerekíti le minden egyes zeneszerző bemutatását. Érdemes a kötet végén található Zenei szakkifejezések fejezetet is átböngészni: miközben tovább okosodunk, újabb váratlan poénokra bukkanhatunk.

És hogy a gyerekeken kívül kinek ajánlanám a könyvet? Először is minden énektanárnak, az énekórák felvillanyozására! Továbbá mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy nem ért a klasszikus zenéhez. És mindenkinek, aki úgy gondolja, hogy igen.

 

Nyulász Viktória

 

 

Steven Isserlis: Miért csapott Beethoven a lecsóba?
Rózsavölgyi és Társa, 2014.

Fordító: Nemes Krisztián

 

forrás: www.konyvmutatvanyosok.hu