Nekem is csak két kezem van!

Pakolok, főzök, mosok, felvágom, elrakom, becsomagolom… Anya, add ide a kést! Anya, adj egy poharat! Anya, felmondhatom a leckét? Anya, vigyél le edzésre! Anya vegyél nekem három füzetet, anya, kérek egy új nadrágot! Anya, holnap gyümölcsnapos vagyok, kéne 25 gyereknek valami finomság! Na ilyenkor durran el az agyam, s kiabálnám kétségbeesettem, hogy nem értitek, hogy csak két kezem van?

Ugye ti is voltatok már hasonló cipőben. De hát hogyan is lehet ezt a bonyolult helyzetet megoldani? Mert valójában, nekünk anyáknak csak két kezünk van, mégis sokszor úgy érezzük, hogy száz kéne, s lehet, hogy még az is kevés lenne. Jobb esetben, ha két gyereked van, akkor együtt tudtok sétálni velük, s foghatják a kezedet, de mi a helyzet a nagycsaládosoknál? Három gyereknél már küzdenek a kezedért, s a négynél? Hogy osztod el? Apa is bekapcsolódik? De maradjunk most csak az anyai kezeknél, s a hétköznapoknál.

 

 

Vegyünk egy egyszerű vacsorát, vagy reggelit, ebédet. Terítek, kirakom a tányérokat, a kanalakat, villákat, késeket, már rotyog a tűzön a vacsora. A tésztát még berakom a forró vízbe, de már itt totyog a kicsi, akit gyorsan beleültetek az etetőszékbe, rárakom az előkét, majd hívom a többieket. Egy null, legalább ők önállóan esznek. Közben már szedik az első fogást. De jaj, közben a tészta kész lett, le kell szűrni. Majd valaki inni kér, s mikor csak épp, hogy leülök az asztalhoz, állhatok fel, hozom a vizet. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy még egy falatot sem ettem. S már jöhet is a második fogás. Közben elgondolkozom, hogy régen, nagyanyáink korában az anyák szinte le sem ültek az asztalhoz, csak az ebéd, vagy vacsora végén ettek, nyugalomban. Lehet, hogy igazuk volt? Mikor vége ennek az őrületes szeánsznak, mindenki megy a dolgára, jobb esetben valamelyik nagyobb gyerek segít, de már mosogatást ne kérjek tőlük, hiszen az olyan undorító. S akkor még valamelyikük megszólal, hogy segítsek a leckéjében, hallgassam meg a fizika vagy épp kémia fantasztikus világát – amit őszintén, mi magunk sem értettük annak idején. Ha legalább töri, földrajz vagy esetleg egy vers lenne, az legalább logikus, szerethető… Mire végre mindent elpakolok, rend van, akkor kezdődik a fürdetéses esti program.

 

De ugyanezt bemutathatnám reggel is. Indulás az iskolába. Gondolom sokunknak ismerős a jelenet, hogy senki sem akar felkelni. Még egy kicsit maradni akarnak, befordulnak a fal felé, s őszintén, én is maradnék.. Tehát a gond ott kezdődik, hogy fel kell ébredni.  Különböző zenék szólalnak meg – hol egy vad rock, hol egy lágy csipogás, vagy épp egy csörgedező patak. Persze ezek nem érnek semmit, egyesével ébresztgetni kell őket. Majd gyors reggeli és uzsonna készítés. Kávé csak a filmekben szereplő anyáknak jut, s akkor még a kávézásra szánt időről nem is beszéltem. Helyette  beindul az „anyaagyi”gépezet, hogy vajon mindenkinek mindene be van-e pakolva? Könyvek, lecke kész, úszócucc, edzés cucc, uzsonnás táska… indulás… persze, hogy valaki valamiért visszarohan… egyeztetés, hogy ki, mikor jön haza, kiért kell ma izgulnom, ki felel, ki ír dogát, kinek milyenek a barátai, hova megy suli után, hol veszem fel…. S már megint úgy érzem, hogy száz kéz kéne ehhez is, de csak kettő van, amivel a kormányt fogom.

 

 

Két kéz, amivel fogom őket, amivel vezetem őket. Próbálom irányítgatni, megfogni, ha túl gyorsan futnak, vagy ha épp lelépnek a járdán. Két kéz, amivel felemelem őket, ha elesnek, amivel átölelem, ha szomorúak, és vigasztalásra vágynak. Két kéz, amivel letörlöm a könnyeiket, két kéz, amivel megfogom az arcát, s vigasztalom, két kéz, amivel megsimogatom este, mikor elalszanak, s két kéz, amit esténként összerakok, hogy köszönöm Istenem, hogy vannak nekem.

 

AK