Színházi nevelés? – Interjú a KB35 Társulattal

A hét főből álló, KB35 Színházi Nevelési Társulat mindegyik tagja gyerekként kezdte a színjátszást. Ez a szerelem viszont felnőtt korukra is megmaradt, így hivatásszerűen is elkezdtek vele foglalkozni. A drámapedagógia felől közelítik meg a színházat – iskoláról iskolára járva viszik el előadásaikat diákoknak és mutatják meg, hogy mi mindenre képes egy történet.

 

A megalakulásáról, színházi nevelésről, az előadásokról, alkotási folyamatokról is kérdeztem a társulat tagjait. Fazekas Anna Dorottya, Fodor Éva, Kovács Anna, Kovács Zoltán, Szivák-Tóth Viktor és Villant Bálint válaszolt.

 

(A társulat logója)

1988-ban alakult az inárcsi drámaiskola, amiből a KB35 Színházi Nevelési Társulat is kinőtte magát. Mesélnétek kicsit az indulásotokról és az inárcsi kapcsolatotokról? Hiszen, ha jól tudom a nevetek, KB35 is ehhez vezet vissza…

 

Kovács Zoltán: Ez egy hosszú történet! Mindannyian gyerekszínjátszóként kezdtük a pályafutásunkat, többségünkben Inárcson, ahol Kovácsné Lapu Mária férjével számos színjátszócsoportot működtetett 1988-tól kezdve (volt időszak, amikor 120 körüli gyerek, fiatal színjátszott ezen a 4000-es településen). Aztán folytattuk akkor is, amikor már különböző középiskolákba kerültünk, sőt még felnőtt csoportként is tovább működtünk. A csapat néhány tagja már ehhez a felnőtt társulathoz csatlakozott, de őket is ismertük már a Zamárdiban rendszeresen tartott színjátszó táborokból.

Közben az élményeink arra is inspiráltak többünket, hogy gyerekeket kezdjünk tanítani, színjátszócsoportokat vezessünk. Ebből a körből alakult meg a színházi nevelési társulat 2016-ban. Az ebből fakadó erős közösségi gondolkodás áthatja a munkánkat, és nagyon boldogok vagyunk, hogy ilyen formában folytatni tudjuk ezt az örökséget. A nevünk is erre utal, ugyanis Inárcs kb. 35 kilométerre van Budapesttől, és amikor kérdezték tőlünk különböző fesztiválokon, hogy honnan jöttünk, akkor általában így magyaráztuk el…

 

Nem színházi előadás, hanem komplex színházi nevelési program, amit kínáltok. Miben látjátok a legnagyobb erejét ennek a műfajnak?

 

Szivák-Tóth Viktor: Elsősorban abban, hogy aktivizálja a nézőket, akik így egy közös alkotás résztvevőjévé válnak. Nem a szereplésvágy kiélésére ösztönözzük persze őket, és nem is színészi képességeket fejlesztünk, hanem olyan történeteket játsszunk el az egyes osztályközösségeknek, melyek korosztályspecifikusan az ő élethelyzetükre reagálnak, amelyekhez könnyen kapcsolódnak, és ezeken belül kezdeményezünk különféle interakciókat velük. Egy történetet ugyanis nemcsak a színészek keltenek életre, minden esetben szükséges, hogy a néző saját magára értelmezze, saját képezeltével egészítse ki, amit lát.

Az egészen kicsik számára természetes, hogy amit így megélnek, azt azonnal meg is osztják a többiekkel, beleszólnak az előadásba, figyelmeztetik a szereplőket a közelgő veszélyre, hangosan örülnek a sikereiknek. Ezek a belső megélések később is megmaradnak, csak épp megtanuljuk közben, hogy a nézőtéren csöndben illik ülni, így már nem adunk hangot nekik. Mi azt gondoljuk, hogy a színház eredendően közösségi műfaj, és nincs is természetesebb, mint közösen játszani a nézőkkel. Ezért egy-egy különösen izgalmas pillanatot gyakran megállítunk, hogy együtt gondoljuk át a szereplők helyzetét, feltérképezzük az érzéseiket, segítsünk nekik meghozni a döntést, ami tovább lendíti a történetet, de az is előfordul, hogy a közönség tagjai csoportosan vagy egyénként lépnek szerepbe, és közvetlenül alakítják a színpadi eseményeket.

Számunkra a képzeletük, kreativitásuk felélesztése a legfontosabb. Az empátiának többek között ugyanis az az alapja, hogy bele tudjuk képzelni magunkat mások helyzetébe, enélkül sem szolidaritásról, sem együttműködésről nem beszélhetnénk, vagy ha nem tudnánk elképzelni egy új világot, egy másik helyzetet, mint amiben vagyunk, akkor arra se lenne esélyünk, hogy változzunk és változtassunk, hogy a jövőnket mi is alakítsuk. A képzelet erejét még ma is alulbecsüli a társadalmunk, pedig az nem csak a gyerekek unaloműző játéka, hanem ennél sokkal fontosabb.

 

(Kép a Varázsecset c. előadásból, forrás: KB35 honlap)

 

 

Jelenleg hat előadás közül válogathatnak az iskolák és egy kivételével (amit online játszotok) házhoz mentek. Van jelentősége annak, hogy az osztályteremből színpad válik és a saját közegükben tapasztalják meg a diákok a történetet?

 

Fodor Éva: A praktikus jelentősége az, hogy ezzel a diákok költségeit csökkentjük: nem kell utazásra költeni, és időtakarékos is. A délutánok nagyon különbözőek lehetnek a diákok életében, egy-egy külső program megvalósítása a pedagógusok számára is komoly szervezési feladatot jelent. Mi előre egyeztetett időpontban odamegyünk a helyszínre, és ott már mindenki együtt van.

De van egy másik szempont is, ami kifejezetten a diákok mindennapi életterével van kapcsolatban. Mivel előadásaink interaktívak, sok múlik azon, hogy milyen gyorsan és milyen mértékben tudjuk bevonni a fiatalokat a folyamatba. Az, hogy náluk vagyunk “otthon”, ad nekik egy olyan komfortot, biztonságérzetet, ahonnan könnyebbé, gyorsabbá válik a bevonódás folyamata. Ugyanakkor fontos, hogy a termet átalakítsuk, ezért minden alkalommal már az átrendezett és berendezett térben várjuk a fiatalokat. Ettől otthonosan érzik magukat, de mégis kizökkennek, rögtön érzik, hogy itt valami más és máshogyan fog történni, mint a hétköznapokban.

 

Az előadásaitok témái szerteágazó – a legkisebbektől a legnagyobbakig kínáltok programot. Az önmegvalósítás, a közösség ereje, a bullying, a felelősségvállalás is témává válik egy-egy előadásban. Hogyan választottátok ki ezeket? Hogyan születik meg egy darab?

 

Kovács Anna: Amikor színházi nevelési témát keresünk, többféle irányból szoktunk elindulni. Van olyan előadásunk, amelynek az irodalmi alapanyag adta az inspirációt, azt éreztük, hogy az a történet, szöveg nagyon izgalmas, és jól feldolgozható ebben a formában. Nagyjából így készült a Benne vagy?, a Varázsecset és a Sorsgenerátor című előadásunk. Van viszont, amikor először a központi kérdés fogalmazódik meg, amivel foglalkozni szeretnénk, utána ehhez keresünk alapanyagot vagy építünk saját improvizációkból történetet. Így készült a Kimondva kimondatlanul és a Gizda című előadásunk.

Akármelyik irányból is indulunk el a munka legfontosabb része mindenképp az, hogy körbejárjuk a központi pedagógiai problémát, a tanulási területet, és az anyagot úgy alakítsuk, hogy ezt szolgálja. Ez azt jelenti, hogy sok jelenet, történet kikerül a végső változatból, vagy csak töredékében marad meg, vagy nyitott jelenetté változik. Ahogy egy színházi előadás sincs kész a premierre – hiszen a közönséggel való találkozás után még alakul – egy színházi nevelési előadás sincs kész, sőt a diákok visszajelzései, reakciói, aktivitása vagy éppen passzvitása alapján még alakítjuk az előadások színházi és interaktív részeit is.

 

(Kép a Kimondva kimondatlanul c. darabból, forrás: KB35 honlap)

 

 

Mit javasolnátok egy osztálynak, egy pedagógusnak – hogyan érdemes választania ezek közül? Van, hogy ti javasoltok, vagy mindig konkrét kéréssel érkeznek a résztvevők?

 

Fazekas Anna Dorottya: Jelenleg az életkori ajánlás határozza meg leginkább, hogy egy osztály, vagy csoport számára melyik előadást javasoljuk. Az előadásainkat mindig egy adott korcsoport számára meghatározó jelenség köré fűzzük fel és az adott életkort leginkább megszólító nyelvezetet, formákat igyekszünk használni, így viszonylag szűk életkori sávnak szólnak. Ebből a Gizda című előadásunk az, amit leginkább kivételnek tekinthetünk, mivel 6. osztálytól egészen középiskola végéig ajánljuk, sőt azt tapasztaljuk, hogy felnőtteknél is jól tud működni. Az előadás a segítségnyújtás, -elfogadás témájával foglalkozik, és ez annyira univerzálisnak bizonyul, hogy úgy látjuk mindenféle életkorú nézőt meg tud mozgatni, és bár egészen más aspektusai domborodnak ki a különböző nézőcsoportoknál, mégis mind érvényes tud lenni.

 

Sokan, mikor a drámapedagógiára gondolnak, rögtön az interaktivitás és a bevonódás jut eszükbe, amitől visszariadnak. Ti hogyan igyekeztek megtörni ezt a gátat? Valamint mit üzennétek azoknak, akik ettől tartanak?

 

Villant Bálint: Személyességgel és partneri hozzáállással. A drámavezetés a résztvevők térbe való megérkezésének pillanatában kezdődik, színész-drámatanárként pedig a személyiségünkkel dolgozunk. Hasonlóan izgalmas helyzet számunkra is az első találkozás, ismerjük és értjük az ezzel járó kényelmetlenséget. Egymás házigazdái vagyunk (a résztvevő csoport biztosítja a teret, mi készültünk a programmal), s magától értetődő, hogy tisztelettel érkezünk. Tekintettel kell lennünk a csoport aktuális tempójára, hangulatára, állapotára – és az érzékelésünk tükrében finomhangoljuk a kommunikációnkat.

Persze a csoport élményére való különleges figyelem már a programok megtervezésének folyamatában is nagy hangsúlyt kap. A programok dramaturgiáját is úgy alakítjuk, hogy a résztevevőknek mindig legyen lehetőségük megszokni és megszeretni a kapcsolódást. Akik tartanának ettől a fajta bevonódástól, nekik azt üzenem, hogy egy színházi nevelési program alapvetően szabad: a részvétel minden esetben opcionális, semmilyen aktivitás sem kötelező, és ez igaz.:)

 

Igyekeztek minél több iskolába, minél kedvezőbb áron eljutni – ezért is működik az adományprogramotok és különböző pályázataitok is. Mit üzennétek az iskoláknak, akik szeretnének ebben részt venni?

 

Szivák-Tóth Viktor: Társulatunkban elég nagy az aránya a tanár szakosoknak, sőt főállású pedagógusok is erősítik a csapatot. Tudjuk, hogy egy-egy osztályt valódi közösséggé alakítani nem könnyű a tanmenet szorításában. Így minden rendhagyó eseménynek fokozott szerepe van, legyen az osztálykirándulás, kiállítás-megtekintés, vendégelőadók bevonása vagy épp egy színházi nevelési produkció meghívása a saját tanterembe.

Mi azért nem tudunk elszakadni ettől a műfajtól, mert ebben tudunk megélni igazán sűrű tanítási-nevelési folyamatokat, melyekben magától értetődően mosódnak egybe a tanár-diák, színész-néző szerepkörök, melyekben a tudásunk határainak kitágítása magától értetődő örömforrásként jelenik meg, ami az élethosszig tartó tanulás alapja. Egy-egy ilyen előadás jóval olcsóbb, mint egy átlagos színházlátogatás. Ha egy osztály, iskola megteheti, akkor szerintem nem is tudná jobban elkölteni az ilyen célokra szánt összeget, mint ha vendégül lát egy ilyen produkciót. De vannak sokan, akik számára ez komoly kihívást jelent. Miattuk és értük pályázunk minden elérhető forrásra, és nekik gyűjtjük azokat az adományokat, melyek nélkül nem tudnánk még kedvezményesebb, sok esetben ingyenes fellépéseket biztosítani a számukra. A támogatóink és mi is szívesen adjuk ezt a lehetőséget, így arra biztatunk mindenkit, hogy bátran jelentkezzenek nálunk ezekre az előadásokra.

 

 

Ha jól értem ez egy szerelemprojekt számotokra – mindannyian főállás mellett vesztek részt a KB35 előadásaiban. Mi motivál benneteket?

 

Fazekas Anna Dorottya: A kezdetekhez képest már kinőtte magát annyira a színházi nevelési munkánk, hogy a csapat egy része főállású egyéni vállalkozó lett és a tevékenységi körében kiemelt projekt a társulati munka. Úgy határoztuk meg, hogy a társulati munkánk fele teljesen önkéntes alapon működik, így azt hiszem az biztos, hogy egyikünk számára sem az anyagi szempont az elsődleges motivátor. Sokat szoktunk a motivációinkról beszélgetni, mivel igyekszünk kiemelt figyelmet fordítani a csapatunk gondozására, így tudom, hogy mindannyiunknak egy kicsit más az, ami a legnagyobb értéket nyújtja ebben a munkában.

Az biztos, hogy mindannyiunk számára nagyon fontos a közösség, hiszen nem csak munkatársak, hanem barátok is vagyunk, melynek nagy értéke, hogy az operatív megbeszéléseinket is meg tudjuk élni baráti találkozókként is. Sokat jelent, hogy a gyerekkori szerelmünket, a színjátszást meg tudjuk élni ebben a tevékenységben: hogy állandó szakmai fejlődési lehetőséget nyújt, hogy kapcsolódhatunk általa gyerekekhez és fiatalokhoz, hogy egy fejlődésben lévő szakmához és társadalmi változáshoz tehetjük hozzá – ha egy kicsit is, de – a magunkét, és kielégíti azt a vágyunkat is, hogy értéket hagyjunk magunk után, és olyan célért dolgozhassunk, amelyben mélységesen hiszünk.

 

(A társulat,  forrás: Facebook)

 

Korábbi, a Varázsecset című előadásukről készült beszámolónkat itt olvashatjátok: https://napocska.hu/varazsecset-szinhazi-nevelest-mindenkinek/.

 

A társulat működéséről, az előadásokról és az elérhetőségeről további információt pedig a honlapon találtok: https://kb35sznt.hu/.

 

 

Pintér Alma