Winkler Márta: “A nehezen kezelhető diákok edzettek tanítóvá”
A 60-as évektől próbálta szétfeszíteni az akkori egyenoktatás kereteit, majd 1988-ban megalakította az első alternatív iskolát, a most 30 éves Kincskeresőt. Úgy véli, a játék, a mozgás, a gondolkodni tanítás a legfontosabb az iskolában, és ezeket bármilyen rendszerben, bármilyen felügyelet mellett el lehet érni, ha a tanító rendelkezik belső szabadsággal. Winkler Mártával beszélgettünk, aki szerint az értelmetlen iskolai szabadság ugyanolyan káros, mint az értelmetlen előírások betartása.
hvg.hu: Több mint ötven éve, 1962-ben kezdte a tanítást, és rögtön azzal szembesült, hogy az egyentantervre és egyentankönyvre épülő, a gyerekek személyiségével nem foglalkozó rendszer nem működik, ezért azt mindenféle akadály, tiltás, botrány ellenére is folyamatosan figyelmen kívül hagyta. Ha ma egy fiatal diplomás elkezd dolgozni az iskolában, ugyanezt a rendszert látja. Miért nem változott semmi fél évszázad alatt?
Winkler Márta: Nagyon szomorú vagyok emiatt. A mai napig járom az iskolákat, hívnak sok helyre, a tanítóképzőn szemináriumokat tartok, konferencián adok elő. Mindenhol elmondom, hogy egyre változatosabban, sok mozgással kell a gyerekekhez közeledni. A legfontosabb, hogy gondolkodni tanítsuk a gyerekeket. Az első naptól olyan helyzeteket kell teremteni, olyan játékokat kell kitalálni, szervezni számukra, hogy azokból ne tudjanak másképp, csak gondolkodással kikerülni.
hvg.hu: Játék? Ez se a 70-80-as években, se manapság nem nagyon fér bele az elfogadott iskolaképbe. Pláne nem a tanterv előírásaiba.
W. M.: Nekem az a rögeszmém, hogy a gyerek minden körülmények között gyerek marad. Pont ezt kell megcéloznunk. Nincs olyan tananyagrész, ami ne lenne közelíthető játékkal. És a másik nagyon fontos dolog, mint mondtam, a mozgás, hiszen ez a kisgyerekek lételeme. Zokogva néztem pár éve egy iskolában azokat az elsősöket, akik álltak mozdulatlanul, kezükben nyitott olvasókönyvvel. „Büntiben vannak” – mondta az igazgatónő. Azért voltak büntetésben, mert nem tudtak a helyükön eleget ülni, és büntetésből az olvasókönyvből kellett megkeresniük valamit – állva.
hvg.hu: Ha szaladgálnak a gyerekek a teremben, csak kell velük valamit csinálni, nem?
W. M.: Persze. De nem szabad elfelejteni, hogy az iskolába lépő gyerek még sokáig óvodás. Érdemes az óvodai életét folytatni. Már csak azért is, mert ott már megszokott valamilyen rendet. Én egyébként mindennap énekeltettem a gyerekeket, új verset tanítottam nekik, a régieket ismételtük. A kis mondókájukból időnként csináltam egy kis stratégiai játékot. Az biztos, hogy – főleg elsőben – szinte végig ott voltam mindig az osztállyal, alaposan megismertem a gyerekeket. És a feladatokat mindig az adott gyerekre szabtam. Olyan szokásokat tudtam belopni ezekkel az életükbe, amiknek később nagy hasznát veszik. Megtanulják ezzel azt is, hogy nem csak az a tanulás, ha füzetbe írok vagy könyvből olvasok. Ma e helyett sokszor nagyon szomorúan azt látom: a lényeg, hogy a – nem a gyereknek való, nagyon nehéz szövegű – munkafüzetben minden sor ki legyen töltve.
hvg.hu: De ha egyszer előírják a tanárnak, hogy mit és hogyan tanítson, akkor mit tehet? Jön a szakfelügyelő és ellenőrzi, minden rendben van-e. Így volt ez a 70-es években is, és így van ez most is.W. M.: Én a királynak is szívesen megmondom: ez nem jó a gyereknek! A tudását sokkal jobban alapozom meg játékkal, mozgással, mint füzetkitöltögetéssel. A bennfoglalást, a részekre osztást például kiválóan lehet bevezetni egy huszárjátékkal. A gondolati műveleteket mozgásos játékokkal igazoljuk nyílt légkörben, és így megérti a gyerek az adott feladatot. Addig pedig nem megyünk tovább, amíg van olyan gyerek, aki nem érti.
hvg.hu: Erre mondja sok szülő azt, hogy ha meg kell várni mindenkit a tananyaggal, akkor azokat, akik szárnyalnának, visszafogjuk.
A cikk folytatását a hvg.hu oldalán olvashatjátok.
