A mozikban ugrándozik Perzsia hercege

Mozifilm készült a videojátékok egyik klasszikus darabjából, a Prince of Persiából. Az ott látható trükköket, billentyű-kombinációkkal előhívható fogásokat megfelelően látványosan is mutatja be a Perzsia hercege – Az idő homokja, de az ötletesség sajnos ki is merül ennyiben, rendes forgatókönyvre már nem futotta az alkotóktól.

 

A Prince of Persia az egyik első videojáték volt, amely kezdetleges grafikája ellenére is megmozgatta fantáziánkat, a klaviatúra ütögetése közben el-elképzeltük, milyen is lehet valójában a palota, ahol hősünknek meg kell küzdenie a hercegnőért. A képzeletünkben feltárult látványt jól is adja vissza a film: a herceg kellőképp vagány, ugrásai – melyek a mostanában divatos parkour mutatványokra hajaznak – tényleg lenyűgözőek; a hercegnő is elég csinos, a történetnek helyt adó város pedig varázsosan arabos, esszenciáját adja a fejünkben lévő Perzsiának.

 

 

Sematikus kalandokon esik át a herceg

 

Amíg a látványtervezők valóban kitettek magukért, addig a forgatókönyvírók már nem vették ki a részüket ennyire a munkából: a történet nélküli videojátékhoz próbáltak egy történetet találni, ami hellyel-közzel illik a hangulathoz. A hajsza végül is egy varázslatos tőrért és a címbeli időhomokért folyik, melyek segítségével vissza lehet forgatni az időt. Néhányszor ez meg is történik, amitől a korábbi események érvényüket vesztik, így kerül néhány csavar is a történetbe.

 

Az események középpontjában amúgy a címbeli herceg, Dastan áll, aki igazából nem is herceg: árva gyerek volt, akit Perzsia uralkodója magához vett, két saját fia mellé – ez némileg talán az Aladdinra emlékeztet, de máshonnan is lopkodtak bőven a készítők. Dastant később azzal vádolják, hogy megölte nevelőapját, a királyt, ezért menekülnie kell: útja során természetesen számos kalandba keveredik, és persze mindig abban bízik meg, akiben nem kellene.

 

 

Legalább a szereplők szépek

Az alapsztori tehát nem túl eredeti, önmagában viszont mégsem lenne annyira rossz – de valahogy mégsem áll össze, szétfolyik a nézők szeme előtt. A film dinamikáját tovább gyengíti, hogy a szerelmi szál legalább olyan hangsúllyal van benne jelen, mint a kalandok sora. A szereplők vonzerejét pedig – miután jellemük elég sematikus – leginkább szépségük adja, amit a készítők rendesen ki is használnak: a Taminát játszó Gemma Artertont és a jól kigyúrt Dastant, Jake Gyllenhaalt is sokszor látjuk például lassított felvételen, így alkalmunk nyílik jól megcsodálni őket.

 

A film tehát pontosan azt nyújtja, amit egy videojátéktól várnánk: másfél óra színes kavalkádot, számos látványos jelenettel – de ennél semmivel sem többet. Akinek ez megfelel, annak viszont nyugodtan ajánljuk a filmet, mert ez a része tényleg rendben van.