Jász Attila: természetes szimbiózis. Avagy a személyes tapasztalat

Vázlatosan problémázgatva a Megy a kicsi láb című gyereklapozó megjelenése alkalmából.

Nemrég, a szeptemberi Új Forrásban egy krimi-számot jelentettünk meg szerkesztőtársaimmal, azzal a nem leplezett szándékkal, hogy a lenézett műfaj, a krimi irodalmi és egyéb értékeit is megmutassuk. Nemrég a gyerekirodalom is lenézett műfaj volt. Hiába is próbálta megmenteni, pontosabban minimális keresethez juttatni zseniális ötlettel annak idején Kormos István kedvenc felnőtt szerzőit azáltal, hogy gyerekirodalmi művek írására ösztönözte őket, vagy éppen felnőtt irodalomban már megjelent műveiket azóta is érvényes (sőt!) gyerekirodalomként újra „eladta”. (Weöres Sándorra utalok, természetesen.) Ettől az immár történelmi periódustól eltekintve az irodalom mindig mostohagyerekeként kezelte a gyerekirodalmat. Voltak az ismert, sztárolt felnőttirodalmárok, és lehetett tudni olyan szerzőkről, akik „csupán” gyerekirodalommal képesek foglalkozni, valami érthetetlen okból. (Két fantasztikus világklasszist azért muszáj megemlíteni, az ő nevüket legalább elhallgatni nem lehetett, mert a gyerekek között hatalmas sikerük volt/van, Lázár Ervinre és Csukás Istvánra gondolok, természetesen.) Az igazi, mélyebb probléma valójában nem is gyerekirodalom „lenézettségében” van, hanem ami e mögött húzódott. Magukat a gyerekeket nézte le a hivatalos irodalom. Nem tekintette őket igazi, fontos – felnőttekkel egyenrangú – olvasónak. Talán, mert nem voltak potenciális vásárlók, nem lehetett általuk hasznot remélni.

 

Valószínűleg a rendszerváltás húsz éve is kellett ahhoz, hogy szép lassan felismerje a hivatalos irodalom, hogy a gyerekirodalom nem csak egyenrangú fél, hanem valójában sokkal hangsúlyosabb, fontosabb dolog, mint maga a felnőttirodalom sok-sok ága. Miért? Mert a gyerekirodalom az alapozás, és ha az alapozás nem jó minőségű, baj lesz a felépítménnyel. Ha nem jó a gyerekirodalom, ha nem jut el a gyerekekhez, ha nem olvasnak, nem lesznek felnőtt olvasók sem. Ez pedig nem egy szimpla utánpótlás-aggódás a kiadói bevételek miatt, hanem komoly aggály a jövőnket illetően. Mielőtt azonban nagyon belesápadnánk a felismerésbe, hadd nyugtassak meg mindenkit, gyönyörű és nagyon jó könyvek jelennek meg manapság gyerekirodalom címszó alatt. A lenézettségnek immár biztosan vége, sőt, mintha egy kicsit kilendült volna a mérleg, neves felnőtt szerzők gondolják kötelezőnek, többnyire anyagi vagy népszerűségi szempontból, hogy gyerekkönyvet is írjanak. Ez a törekvés csak segíti a gyerekirodalmat, hiszen ezáltal az esztétikai színvonal is óhatatlanul emelkedik, ha néhány kevésbé gyerekorientált kötet is az ára. Mára szinte egészséges versengés folyik a kiadók között, ki ad ki nevesebb szerzőtől, jobb és – ez is nagyon fontos – szebb könyvet. Mára vannak kiadók, akik kizárólag gyerekirodalmat jelentetnek meg. És szebbnél szebb könyvműveket.

 

A mai, fiatal magyar gyerekkönyv-illusztrátorok világhírűek. Végre felismertük azt is, ez külön szakma, ami szintén lenézett volt korábban, ugyanúgy, mint a hivatalos irodalom esetében, a hivatalos képzőművészetben is. Befutott, komoly és komor világú képzőművészeket kértek fel rendszerint egy-egy gyerekkönyv illusztrálására. Ma, elismert és megbecsült, remek gyerekkönyv-illusztrátoraink vannak, akik nyugodtan vállalhatják mesterségüket. Manapság, amikor ennyire előtérbe kerül a vizualitás, felismertük, a gyerekkönyveknek nemcsak jónak, hanem szépnek is kell lennie. Az illusztráció nem alárendelt funkciójú, hanem abszolút társművészet, sőt, talán meghatározóbb szerepe van egy könyvnél, mint a szövegnek. Hisz vizuálisan, nézőként kell először megfognia, megragadnia az olvasót, hogy egyáltalán belelapozzon a könyvbe. És ha belelapozott, alázattal szolgálja a szöveget, ne legyen sok, de segítse annak megértését a motívumok megjelentetésével

 

De kire is kell hatnia valójában?

Első körben, bármennyire furcsa is, a felnőttekre, a szülőkre. Ugyanis ők veszik meg vagy ki a boltból és a könyvtárból a könyvet (a gyerekeknek). Ezt a szempontot rendszerint el szoktuk felejteni, hanyagolni. Pontosítok, egyszerre kell hatnia a könyvesboltban vásárló nagymamára és unokájára is. El kell varázsolnia őket. Mert az is kevés, természetesen, ha csupán a felnőttekre hat pozitívan egy könyv külleme, a gyerek nem szorítja magához toporzékolva, márpedig ez neki kell. Éppolyan baj, ha ez fordítva történik, a felnőtt csúsztatja suttyomban vissza a polcra. És itt szélesítsük ki horizontunkat, mindez vonatkozik a szövegekre is. El szoktuk felejteni, gyerekirodalmi szerzőként is, hogy hiába tud olvasni a gyerek, az esti mesélés általában a szülő feladata (gondolom én, személyes tapasztalat alapján: van, hogy még kamasz lányom is belehallgat a mesébe, amikor óvodás-iskolás fiaimnak olvasok). Pszichológiailag is nagyon fontosnak gondolom, hogy a szülő meséljen a gyerekeknek, amíg igényük van rá, hisz annyira kevés a lehetőség az igazi együttlétre egy mai átlagos családban, és a mesélés ősidők óta működő összetartó erő, sőt (szórakoztatva) nevel.

 

Ebből következik, amit én nagyon szeretek hangsúlyozni – szintén saját tapasztalat alapján -, hogy nem elég, ha a gyereket nem nézzük le, azaz hülyének, ezt lassan megtanuljuk, hanem a szülőnek, a felnőtt olvasónak is élveznie kell a felolvasandó könyvet, különben reménytelen dolog a gyerek számára élvezetessé tenni a mesélést. Alkalmi színésszé kell lenni minden estére, és ez csak akkor megy, ha mi magunk is élvezzük, és kíváncsiak vagyunk az adott mesére vagy versre. Amikor az Angyalfogó című gyerekverskötetemet írtam és szerkesztettem, komoly szempont volt, hogy időnként olyan darabokat is becsempésszek, amelyek sokkal inkább felnőtteknek szólnak, miközben természetesen teszteltem a saját gyerekeimen, hogy azért nekik is jelent-e élményt. Nem ragozom tovább, Weöres Sándor gyerekversei ettől zseniálisak, mindenki – gyerek és felnőtt – számára egyaránt működik, megszólít és különböző lélekregisztereket érint.

 

Végezetül, még valamit, ami talán a legfontosabb. Hogy miért nem elég kizárólag régi, klasszikus meséket és verseket olvasni a gyerekeknek. Vagyis, miért tartom nagyon fontosnak a kortárs gyerekirodalom támogatását (akár az Új Forrás szerkesztőjeként is évről-évre, újra és újra előbányászni e tematikát a lapban). Egyrészt, a nyelv miatt, a mai magyar nyelv miatt, amit ezek a kortárs művek tudnak legjobban. Amit ma beszélünk, használunk, azon a nyelven lehet legjobban megszólítani a gyerekolvasókat. A másik dolog a világ, a téma. A mai világ, amit ők is ismernek, amihez nem kell külön magyarázat. Középső gyerekem például elsős korában Tóth Krisztina Állatságok című kötetét úgy olvasta, hogy egy csomó betűt még nem ismert, de annyira izgatta a téma, a különleges állatok leírása, vicces, mai, költői eszközökkel, hogy villámgyorsan megtanulta az ismeretlen betűket. (És aki azt gondolná, a gyerek így volt szocializálva a szülők által, téved, fiam tesi tagozatosként nem különösebben érdeklődik az irodalom iránt. Ez egyszerűen egy jó gyerekkönyv érdeme volt. És talán ennek köszönhetően azóta is olvas.) Harmadrészt pedig, szorosan a mai kor problematikájához kapcsolódva, nem szabad elfelejtenünk, nekünk felnőtteknek, szülőknek és szerzőknek egyaránt, hogy a gyerekek számára a mese valóság. Csodára ma is éppúgy igényük van, mint nagyszüleink korában volt. Az indián Sherman Alexie vagy az elhíresült japán bestseller-író, Murakami Haruki gyerekregényeinek csodavilága kitűnő mai példák a folytonosság bizonyítására. Hogy Ian McEwan világhírű angol regényíró képzeletserkentő meseregényéről ne is beszéljünk. A Fantázia Birodalmának határai ma is folytonosan tágulnak a kortárs gyerekszerzők művei által.

 

Illusztrálásként hadd másoljak ide egy saját szöveget, szemléltetve az általam vázolt és elképzelt természetes szimbiózist: A rossz pálinka balladája.

 

Egyszer volt, hol nem volt. Volt 1×1 Apuka, s bármily fura, az én apukám, szerette a pálinkát, s a pálinka is apukát.   A jó pálinkát persze, rosszat, az istennek se, ebéd előtt kupicával, bírni kell azt fiam, májjal, mondogatta Anyukának.   Ámde néha azért rosszat, bűnrossz pálinkát is hoztak szülinapra vagy névnapra ajándékba, noha nem itta meg soha.   Mert rosszat minek igyon a Zember, mást meg ugye nem mer olyannal kínálni, mit lehet csinálni, elrakta a spájzba.   Épp mielőtt indult Svájcba Vakond urat megkínálta, a legrosszabbikból persze, igyon, ha volt neki mersze feltúrni az egész kertet.   És Vakond úr megsértődött, családostól elköltözött a szomszédba, ott turkálják már a kertet, apukám meg mindig eltesz minden bűnrossz pálinkát, hátha szükség lesz még rá.