Meséljünk a Kincskeresőről

A Kincskereső minden írása – bárhova kalandozzon a mesélő – mirólunk szól. Mirólunk 10-14 éves leendő felnőttekről, akik megéreztük, vagy már meg is értettük, hogy a kultúra kincseitől leszünk leggyorsabban gazdagok.

Egyszer volt egy Kincskereső. Nem csodalámpás Aladdinnak hívták, mert ő csak a Kincskereső barátja. Nemrég vendégszerepelt is a Kincskereső színpadán. Nem is Indiana Jones, aki a filmvászonról vagy a képernyőről integet barátainak. Még csak nem is Móra Ferenc kisködmönös Gergője, ő a keresztapánk. Legalábbis így fogják mesélni, amikor már csak a múzeumok raktárában és persze kiállítótermeiben porosodnak a megmaradt könyvek, mert az emberek rájöttek, miért kellene mindig kivágni egy erdőt ahhoz, hogy megjelentessünk egy fontos könyvet arról, milyen szép volt ez az erdő. Akkoriban mindenkinek egyetlen könyve lesz, amolyan laptop kinézetű csodatárgy, amelyből egy kis varázslat segítségével minden könyvet el lehet olvasni. Persze ez még csak a jövő, ám a Kincskereső oldalain sokszor kalandozhatunk a jövőben. Oda repítenek a sci fi-k, fantasy-k, de náluk is gyorsabban és biztosabban a mesék.

Akkor meséljünk tovább. Tehát, hol volt, hol nem volt… Ez már igazi Kincskereső mese. Ez az újság először nagyon nem volt. Még azoknak is hiányzott, akik nem tudták, hogy mi is hiányzik nekik. Aztán egyszer, egy szép napon, 1972 táján Szegeden előbb valamiféle főiskolai jegyzet formában megszületett a kis Kincskereső. Mindenki örült neki, még az akkori mesevilág szigorú rendje fölött őrködő gonosz varázslók is rábólintottak, ha már ilyen aranyos, akkor ne bántsuk. Így aztán a Kincskereső szemlátomást növekedett. Példányszáma elérte az ötvenezret, de néha hetvenezres rekordot is mértek szorgalmas és elégedett terjesztői. Határ a csillagos ég, mondták, de inkább az volt a határ, amint rendszerváltásként jegyeznek be a történelembe még Meseországban is.

Akkoriban itt is viharos időket éltünk. Eltűnt a Pajtás, örökre elcsavargott a Kölyök, a Piros Pontot pedig alighogy odafestették, azonnal elhalványult. Csak a messzi határon túlról integetett egy Cimbora, aki nézhette magát a Duna Tévében. Persze határon túl és innen azért feltűnt egy-egy reményt keltő Szivárvány, úgyhogy mesélhetünk mégis tovább.

Meséljünk a meséről. Tudjuk, az Óperenciás tenger az nem is tenger volt, csak az osztrák birodalom határait védő magyar bakák számára a tengerig tartó ismeretlen világ, túl az Enz folyón. Az üveghegyek pedig az Alpok jégsapkás havasai, amelyek fejéről éppen mostanában kapja le a sapkát az általános felmelegedés. Valahogy így mesél a Kincskereső: mesét és valóságot egyszerre mondd olvasóinak. Még a kurta farkú kismalac is megleli a helyét ebben a világban, hiszen a Kincskeresőnek fel lehet tenni a Kaláka által énekelt kérdést: „Nálatok laknak-e állatok?” A válasz: Igen! Igen! Igen! Szeretetre méltó háziállatoktól, rettegett ám mégis védelemre szoruló vadállatokig sokfélre állattestvérünkkel találkozhatunk a folyóirat oldalain. És persze növénytestvéreinkkel is. Hiszen mi testvérként részesülünk abban a csodában, amit úgy hívunk, hogy élet, amelyet a végtelen világegyetemben még mindig nem tudtunk más égitesteken felfedezni.

Persze a Kincskereső minden írása – bárhova kalandozzon a mesélő – mirólunk szól. Mirólunk 10-14 éves leendő felnőttekről, akik megéreztük, vagy már meg is értettük, hogy a kultúra kincseitől leszünk leggyorsabban gazdagok. És mirólunk már tényleges felnőttekről, akik tanítványainkat, olvasóinkat – és ami a legfontosabb – gyermekeinket segítjük a kincskeresésben. Együtt lapozgatjuk számait, együtt olvassuk verseit, egymással beszéljük meg történeteit, és a világ rejtelmeiben utat mutató írásait. A magányos kincskeresők már a mesékben is nehezen boldogultak. Talán az a legnagyobb kincs, ha ebben a keresésben társakat találnak maguknak.

(A legtöbb mesében van egy titkos ládikó, amelyben régi kéziratok, térképek segítik a Kincskeresőket. Mi ennek fejében adjuk azt a tanácsot, hogy lapunkat a Postánál és a Könyvtárellátónál lehet előfizetni, a szerkesztőség kincskereso.folyoirat@gmail.com mail címen lehet elérni, de a főszerkesztő mobilszáma: 30/241-5731.)

Rigó Béla

főszerkesztő