Szinte bűntudatot éreznék, ha nem ragadnám meg az esélyt és nem próbálkoznék meg minél több embert a saját sportágamhoz, a vízilabdához csalogatni. De, azért nem kell megijedni, nem kell mindenkinek válogatott szinten űznie ezt a sportot, lehet ezt hobbyból is.

 

Sokan vannak, főleg nyáron, akik megpróbálkoznak ezzel. Arról nem is beszélve, hogy külföldi szállodák animátorainak ez az egyik kedvelt ajánlata. Ahol van medence és egy labda, ott már összeeszkábálódik egy kapu is és kezdődhet a játék. Egyszer én is beszálltam egy ilyenbe. A végén megkérdezték, hogy gondoltam-e már arra, hogy vízilabdázzak, mert lehet, hogy jó lennék benne…

 

A sportág „komolysági szintje” minden országban más és más, de Magyarországon kiemelt népszerűségnek örvend, ami köszönhető a tradícióknak és az elmúlt évek sikereinek is. Mellesleg Magyarország válogatottja eddig összesen kilencszer nyert olimpiát. Ám a vízilabda minden szépsége mellett, nem csak nehéz sportágnak tűnik, de valóban az is. Igazi kihívás vízilabdássá válni vagy legalábbis, több mint 5 percig élvezni a játékot, mint játékos. A kihívást eleve az jelenti, hogy valaki eljusson odáig, hogy a vízben önfeledten tudjon játszani lehetőleg úgy, hogy nem ér le a lába. A víz ne az ellensége, hanem a társa legyen ebben a sportban. Meglehet, ez sokaknak lehetetlennek tűnik, de ennyi év után állíthatom, többünknek is sikerült már.

 

Mire valaki odáig eljut, hogy mérkőzésen játszhasson, rengeteg új képességet kell elsajátítania. Először is meg kell tanulnia úszni. Ez sokszor már magában is egy komoly kihívás. Vannak, akik már az egyes kluboknál tanulják ezt meg, de vannak, akik versenyúszók szerettek volna lenni, ám valamilyen oknál fogva abbahagyták. Ők, ha még időben kezdik el a pólózást, az úszástudásuk miatt viszonylag nagy előnnyel bírnak a többiekkel szemben.

 

Ha már tud úszni, meg kell tanulnia taposni (fent maradni a vízen), ami nem nehezebb, mint az úszás, de mégis más. Ezt tényleg szokni kell. A vízilabdázás egyik elengedhetetlen eleme. A jó lábtempóra minden irányváltásnál és szinte minden labda érintésnél szükség van. Az úszásnál és a lábtempó megtanulásánál morzsolódnak le a legtöbben. Ezt a két feladatot nehéz érdekessé és vonzóvá tenni a gyerekek számára, de utána jön a labdakezelés, ami magába foglalja a passzolást, lövést és a labdavezetést is. Ez azért már a vízilabdássá válás érdekesebb fázisa. Aki idáig kibírta, az nagy valószínűséggel vízilabdázó lesz. Ha ez mind meg van, akkor jöhetnek a játékszabályok és már indulhat is a játék. Nem egyszerű összehangolni ezt a három dolgot és még mindig van egy apróság. A kapusokon kívül, mindenkinek van egy párja az ellenfél csapatából, aki időről időre birkózásba keveredik vele. Természetesen minden ártó szándék nélkül, de szinte minden eszközt bevetve, hogy megakadályozza az ellenfelet, hogy bármilyen téren is előnyhöz jusson. Mindent összevetve a vízilabdához kell erő és ész is.

Jogos lehet a kérdés, hogy mit kap ezért cserébe az, aki ennyi mindenre képes azért, hogy erre a sportágra adja a fejét?

Kezdjük a legelején. Sokan azért adják úszni vagy vízilabdázni a gyerekeket, mert egészségügyi problémákkal küszködnek. A víz az a közeg, ahol a testünket sokkal könnyebbek érezzük, ám a mozgáshoz szinte minden izmunkat meg kell tornáztatnunk és ez által arányosan erősíthetjük azokat. Néha egy-egy izomláz érzése rámutat olyan izomcsoportra, amiről nem is sejtettük, hogy létezik. Tehát a vízilabda fizikai fittséget és mellékhatásként – külső visszajelzések alapján is-, dekoratív testfelépítést eredményez.

Az sem kizárt, hogy magának a sportágnak köszönhető az is, hogy a vízilabdások általában magasabbak az átlagnál.

Ám van legalább még egy szembetűnő ok, ami e sportág mellett szól: a tanulás. Őszintén mondom, nem tudom, hogyan alakult ez ki. Nekem az az érzésem, hogy ez már egyfajta hagyománnyá vált, hogy a vízilabdások tanulnak. A tanulás alatt természetesen nem a középiskolai tanulmányokat és az érettségi megszerzését értem, hanem a főiskolai, egyetemi és doktori végzettségeket. Szinte minden pólós továbbtanul és csodálatos módon – ez nem válik a sport kárára.

A fent leírtakból kiindulva bátran állíthatom, hogy a vízilabdázók társadalma egy nagyon jó közösség. Nem túl nagy és nem is túl kicsi. Mindenki köszön mindenkinek, még akkor is, ha még életükben soha nem találkoztak, de tudják egymásról, hogy pólósok. Nekem, ami a legszembetűnőbb, a fiatalok viselkedése. Sportoló létükre természetesen ők sem angyalok. Többnyire bennük van a jó értelemben vett életrevalóság minden képessége, de ha egy idősebb játékos, edző vagy szakember megy el mellettük, abban a pillanatban köszönés gyanánt egy hangos “tisztelet” hagyja el a szájukat. Nem tudom, hogy más sportágakban is így működik-e ez, de jó tudni és szembesülni azzal, hogy a kornak és az eredményeknek házon belül is van becsülete. Ez természetesen az edzőknek is köszönhető. Véleményem szerint a vízilabdaedzők a kemény edzői kategóriába sorolhatóak. Ők többnyire nem csak erre a kemény sportra készítik fel a gyerekeket, hanem egy kicsit az életre is.

 

Bízom benne, hogy sikerült egy kis kedvet csinálnom ehhez a gyönyörű sportághoz. Persze mint minden más sportág, ez is lemondásokkal jár, de hiszem, hogy itt mindenki megtalálhatja a számítását. Legyen az profi, amatőr vagy hobby szint, garantált a jó közösség sok-sok baráttal és a testi – szellemi fittség.

Jó pólózást mindenkinek!

Gergely István

 

* A cikk a TÁMOP-6.1.2/A-09/1-KMR-2010-0426 projekt támogatásával, a projekt keretén belül elvégzett szakértői munka részeként készült el. *