Minden dicséret számít

Az értékelésben – mint egy tükörben – „nézegethetjük” magunkat, és láthatjuk, min kell szépíteni, de ha a tükör csak a hibáinkat mutatja, torz lesz az önképünk, oda az önbizalmunk. Gáspár Sári cikke ma is aktuális. 

 

Palika pár hónaposan ismerkedik magával. A három éves Eszter unokám az utcán minden kirakatüvegben jól megnézi magát, de a pocsolyákat is tükörnek „használja” (mielőtt belelép). Minap azt kérte az apjától, hogy a kocsi visszapillantó tükrét úgy állítsa be, hogy ö mindig láthassa magát benne. A magunk megismerésének vágya életünk végéig elkísér, de a legfontosabb időszaka az életünknek -mikor az én képünk, az önbizalmunk kialakul- az a gyerekkorunk.

 

 

Még senkit se sikerült jóvá szidni

Számos pszichológiai kutatás is alátámasztja, hogy személyiségünk rendkívül érzékeny minden minősítésre, és minden értékelésben, mint egy tükörben látjuk magunkat jónak, vagy rossznak.
Felnőtt megfogalmazás a „…véleményével tükröt tart elénk” a gyerekeknél a szidást, vagy dicséretet kaptam –ra egyszerűsödik.
A szidás, büntetés, vagy a dicséret, jutalom párt a felnőtt ki tudja egészíteni az „ érted haragszom, nem ellened”, „csak biztatásnak szántam, a hibáid kijavításához a felsorolásukat”, „ami jó az a természetes, a rosszon pedig csak úgy lehet változtatni, ha azt mindig mondjuk” és mindenki tudná sorolni az érveket a büntetés haszna mellett.
(Ismer(sz) olyant, akit sikerült csak szidással megváltoztatni?)
Ha valakit sokat kritizálnak az inkább hajlamos belenyugodni a hibáiba, mint változtatásra. A „Ne csinálj semmit, mert abból jó nem sül ki úgyse” „jóslat” megvalósítja önmagát. A fordítottja, is igaz lehet. A dicséret a pozitív értékelés a biztatás „Te képes vagy rá!” – az önbizalom erősödésével segít a tükörképhez idomulni.
Nagyon sokunknak – még nagyszülő korunkban is- az elismerés, biztatás, dicséret, hiánya a legfájóbb gyerekkori emlék.
Nem a meg nem kapott tárgyak, vagy lehetőségek, hanem a szülők, pedagógusok -csak, rólam, nekem, hozzám- szóló véleménye, elismerése hiányzott.
Az értékelésben – mint egy tükörben – „nézegethetjük” magunkat, és láthatjuk, min kell szépíteni, de ha a tükör csak a hibáinkat mutatja, torz lesz az önképünk, oda az önbizalmunk.

 

Az első és legfontosabb tükör az anya

Ancsel Éva úgy fogalmazott: „ A gyerek sorsa az anya”. Hogy milyennek látja, mit tükröz a gyereke felé – meghatározhatja egész jövőjét.
Erre példa Picasso vallomása.
„Anyám mindig azt mondta: Ha katonának mész, tábornok lesz belőled, ha szerzetesnek, egy napon te leszel a pápa. Én inkább festőnek álltam, és Picasso lett belőlem.”
Woody Allen egyik könyvében láttam egy karikatúrát: Egy hatalmas zenekart vezénylő idős karmester hátrafordulva azt kérdezi „figyelsz mama?”
Mert –akár tudjuk, akár nem – ki akarjuk érdemelni a másik figyelmét, meg akarunk felelni, először a szüleinknek, pedagógusainknak, aztán akik figyelnek ránk, értékelnek minket, (hibánkkal együtt) és kíváncsiak ránk és a véleményünkre.

 

Gáspár Sarolta új műsorát a Gubancainkat, minden csütörtökön  13-14 óra között a Rádió Bézsben hallgathatják meg.