Mobilozás vs. Gyereknevelés

A napokban furcsa eset történt velem.

Állok a metróban, mellettem fiatal anyuka, nagy tömeg.

A gyerek ül a földön, anya nyomkodja a mobilját.

Mobil felett néha kinéz, rászól a gyerekre, ülj bele a kocsiba.

Gyerek ül tovább a földön. Anya ideges. Ráparancsol, hogy álljon fel  a gyerek.

Gyerek ül tovább a földön. Anya még idegesebb. Még intenzívebben nyomkodja a gombokat. A gyerekkel ordít, hogy azonnal álljon fel.

Gyerek ül tovább a földön, elkezd sírni. Anya egyre  idegesebb. Tovább nyomkodja a mobilját. Majd elkezd ordítani, s bevágja a gyereket a babakocsiba. Beköti.

Gyerek ül a babakocsiban, ordít. Anya nyugodtabban nyomkodja a mobilt.

Gyerek ül a babakocsiba, ordít, taknya -nyála egybeolvad. Anya boldogan nyomkodja a mobilját. Mellette lévő idősebb férfi félhangosan mondja: ilyen gyerekeket ki kéne nyírni.

Gyerek ül a babakocsiban, ordít, alig kap levegőt már. Anya teljes nyugalomban nyomkodja tovább a mobilt. Idős bács, nagypapa jellegű halkan megjegyzi: Tedd már le azt a fránya telefont, s törődj a gyerekeddel!

Metró megálló. Anya leszáll az ordító gyerekkel. Gyerek ordít. Anya nyugtalan, mert el kellett tennie a mobilt és tolnia kellett a babakocsit.

A metrókocsiban csend. Mindenki utazik tovább. Gondolkodunk.

Vajon mi a fontosabb? Hol az anyai ösztön? Mit kellett volna tennem? Milyen furcsa reakciókat váltott ki az emberekből ez a jelenet?

Rá kellett volna szólnom az anyára?  Vígasztalhattam volna a gyereket? Vagy csak arra gondolok, hogy én ilyet soha nem fogok csinálni.

S ti?

AK